Ültem a parton, néztem a vizet, s közben a Hold ezüst útja hidat épített két szív között. Ahogy a sötétség bársonyos leple ráterült a tájra, a Hold, mint egy égi ezüstpénz, lassan kibukott a felhők mögül. Fénye hűvös és tiszta, megfestette a földet, mintha egy álom suhintott volna végig a csillogó bokrokon, s fákon.
   A tó tükörként fogadta a telihold sugárzó ösvényét. A víz felszíne eddig csak sötét és titokzatos volt, most a fény ezüstös hullámszőnyegként terült el a partok között, mintha egyenesen a csillagok szívébe vezetne. A nádas susogása lágy zene volt fülemnek, kísérte a csendet, ami olyan sűrű volt, hogy szinte tapintani lehetett.
   Egy magányos alakként ültem a tó partján. Arcom a Hold felé fordult, mintha egy rég elveszett barátot keresnék a fényben. Az ezüst út nem csak a víz felszínén ragyogott, hanem a szememben is, tükrözve a bennem lakozó mély vágyat és a soha el nem múló emlékeket.
A szél, mint egy láthatatlan kéz, finoman simogatta a fűszálakat, és suttogott a nádszálak és a fák lombjai közt. Minden egyes nesz egy-egy elillanó pillanat emléke volt, egy régmúlt mosoly, egy elhangzott szó, egy elvesztett ölelés. A Hold ezüst útja most ezeket az emlékeket hozta felszínre bennem, mint drága kincseket a mélyből.
   A szív, mint egy törékeny madár a mellkasomban, hol szárnyalt a fényben, hol pedig összekuporodott a múlt árnyékában. De az ezüst ösvény ott maradt, egy állandó emlékeztető, hogy még a legnagyobb sötétségben is létezik egy út, egy reménysugár, ami összeköti a földet az égbolttal, a múltat a jelennel, és a két távoli szívet egymással.
   Ahogy az éjszaka lassan hajnalba fordult, az ezüst út is halványulni kezdett, de szívemben a fénye megmaradt. Emléke egy láthatatlan fonálként szövődött bele a lelkembe, mint egy örök ígéret a reményre és az összetartozásra, még akkor is, ha a távolság látszólag áthidalhatatlan. Mert az éjszakák leple alatt feltűnő Hold ezüst útja a tavon, nem csak egy égi jelenség, hanem egy szívből szívbe vezető ösvény, mi, ha esténként kiülsz a tó partjára, meglátod számodra is mindig egy örök járható út marad, ha a szívednek hiányzik valaki.

TM