Órák árnyékában születtünk,
percek száműzték álmunk,
az idő árva gyermekei vagyunk,
és egy új életre vágyunk.

Kezünkben homokszemek peregnek,
mi markolnánk, de megszöknek,
a titkok, mit sohasem mondunk ki,
mint álmok, már vissza sem köszönnek.

Az idő árva gyermekei vagyunk,
bár nem a perc a veszteség,
hisz mindig ránk ragyoghat
egy új kezdet, egy új esély.

Mert a szív az örök engedetlen,
mit az idő nem kényszeríthet fogságba,
ha szeretünk, nem leszünk árvák,
együtt járunk az öröklét folyamába.

Órák szelíd ketyegése hív,
nem űz, csak emlékeztet,
hogy minden pillanatban
szívünkben szeretet kap helyet.

Nem maradunk az idő árvái,
ha kéz a kézhez ér,
ha szó születik a csendből,
s a mosoly éledni nem fél.

Minden perc, mit egymásnak adunk,
örökké bennünk marad,
míg szív dobban szívért e földön,
az idő lánca megszakad.

Így vagyunk mind a világban,
mögöttünk ajtók csukódnak,
mosolyok szállnak a szélben,
mint széttárt szárnyú madarak.

TM