Közeleg megint az éjfél,
de hiába,
álom nem jön a szememre,
így verseket olvasok kedvemre.
Imádkozom,
ó, világ,
érted is szól az esti imám.
Mint két bodzabokor az út szélén,
gyökerünk egymásba kapaszkodva,
ágaink jócskán megtépázva
nézzük a felettünk elrohanó időt.
Már mindent elmondtunk,
már nem jön ki hang a torkunkon,
csak nézzük,
érezzük,
egy perc,
és eltelt az életünk.
Nézünk egymásra üveges szemmel,
az ifjonti hév már rég elveszett.
Rogyadozó léptünk bot segíti már,
reszkető szánk csókra már rég nem vár.
Mindenünk fáj,
jó lenne megpihenni már.
Életünk véges, ezt tudjuk jól,
de azt nem,
hogy mikor szólít magához a
mindenható.
Várunk még pár nyugodt évet,
szívünk, amíg bírja,
a testünk élhet.
Látni dédunokáink felcseperedését,
ez jelenti nekünk örömünk beteljesülését.
Adjon az élet nekik sok szépet,
boldogságot, kitartást,
erőt, egészséget!
Az idő gyorsan száll,
árván hagyott szívem lassan
megnyugvást talál.
Szememre lassan álomport hint az éj,
csendesen elalszom,
messze a hajnal még!

2024. január 5.