Az idő korcs kutyája egyre jobban ugat,
áll a kapuban, és elzárja az utat,
kíméletlen, könyörtelen, mellettem szalad,
hiába küldeném, mint cukormáz ragad.

Bundájába tapadt a múlt, az elmélkedés,
bár már kopott, mint az öreg emlékezés,
semmi nem sürgős, nincs sietős dolgom,
várom, hogy az óra forduljon a tornyon.

Míg az árnyék nyúlik, a kövek szaggatják,
elkopott lépteimet csak az esték vallatják,
nem haragszom rá, az idő teszi dolgát,
csendesen írja minden ember sorsát.

Ha egyszer elfárad, és megpihen oly búsan,
talán én is megértem, mit keresek az útban,
addig ülök csendesen, a tornyot figyelem,
míg az utolsó óra is megkondul nekem.