Egy pillanat minden, az idő pereg,
közben sokszor a szív megremeg.

Csak úgy repülnek a napok,
s velük az évek,
egyszer a temetőben találkozunk megint, félek.

Nappalok után újra éjek.
Vajon van még mit reméljek?

Peregnek a percek,
kint az erdőn, a lábam alatt vizes talaj serceg.

Látom, ahogy eljön, az új tavaszt, közelít a fák közt,
mindenhol vizet s rügyet fakaszt.

Egy villanás, s máris itt a nyár,
a szívekben mindenhol felragyog a napsugár.

De az idő halad, s ősz lesz megint hirtelen,
ez a körforgás sajnos számunkra nem végtelen.

Most már peregnek a fákról a levelek,
remélem még találkozhatok teveled.

Az égen vágtatva szállnak a felhők,
eljönnek erős, hűvös szellők,
ismét itt a tél,
örülhet az ember, hogy él.

Elment egy év megint,
az ember sokszor csak rálegyint.
Mindvégig reméltem,
mégis eljött, mitől féltem.

Csak úgy pergett az idő,
s vele a percek,
lábam alatt ismét a temetői kavics serceg.

TM