Senki sem maga választja meg a sorsát,
Kinek család jut, másnak csak az árvaság.
Ki szerencsésebb, aki annak született,
Vagy akit azzá tett a mulandó élet,
Kit már gyermekként megedzett a gonosz sors,
Vagy kinek élete később lesz majd rossz, torz?
Mert nem tűnik el a fájdalom a korral,
És bennünk dúdol már örökké a gyászdal,
Feketét öltenek régi, szép emlékek,
Amint megismerjük a létet, nem-létet.
Nincs kivétel, sem gyermek, felnőtt sem öreg,
Megrepedt a tükör, összetört az üveg.
Szabadulnánk, nem lehet, úgyis hiába,
Kísért bennünket a szeretet hiánya.
Édesanyád vasalt, míg főtt a vacsora,
Apád vállát nyomta a családja sorsa.
Egykori otthonunk, mint egy madárfészek,
Róla csipognak a régi, kedves képek.
A sok meghitt este mára már csak álom,
A semmibe hulltak, ki kell értük állnom.
Tiszteld és szeresd anyádat és apádat,
Ha elmennek, nem marad más, csak a bánat.
De csak keserűség lenne, és semmi fény,
Nincs is számunkra vigasz, vagy gyógyír, remény?

Árvának születtünk, vagy majd azzá leszünk,
Ölelj magadhoz minket, Atyánk, Istenünk!