A jelenség
 
 Hosszú zubbonyszerű, szürkészöld nyitott kabátban, sildes napellenzős sapkában, egy öregember alakját láttam kibontakozni a homályból. Olyan első világháborús bakaféle, összeszíjazott, vállra vehető hátizsákkal, rövidcsövű, karabélyszerű puskával a kezében. Bőszárú valamikor barnás zöld széles szíjjal a derekát szorító csattal, nadrágját magas szárú oldalcsatos, bakancsában beletűrve viselte. Egykedvűen, minden sietség nélkül közeledett. Az arcát látni nem lehet.
Lehetetlenség lenne bárkihez is hasonlítani. Középen a sapka alól hosszú szürkésen szőke ősz haja, mintha a szemébe lógna. Mint akit semmi nem izgat, és nem érdekel,  felénk tartott, komótos léptekkel. Akár csak a korzón sétálna.
A látvány bűvöletéből lövés dörrenése térít vissza a valóságba, hallom a töltény koppanását, nem sokkal célt tévesztve becsapódni a fatörzsébe, a másodikat, ahogy a hónom alatt oldalbordámnál szánt bele ingembe, s kiszakítva belőle egy darabot tova száll.
A harmadik durranásra ösztönösen fordulok a lövés irányába. Lássam ki az, aki küldte.
Fura, ez mintha más lett volna mint az előző kettő!  Egy pillanatra csodálkozó, szinte olyan kicsavart testhelyzetben előre meredő alakot látok, ahogy a vállgödrében szorított hosszú csövű puskájával dől előre, majd vágódik el élettelenül. 

Az imént említett fura alak leereszti rövidcsövű, karabélyszerű fegyverét. Először pillantom meg  egy villanásnyi időre az arcát, félig profilból. Olyan Svejk szerű, ahogy nézem. Törékeny külsejű öregembernek tűnik.

Újra magam elé pillantok, már másfelé kell figyelnem, ki felém tart azt nézem, figyelem, keze pisztolyt tart felém!
Előrántom a magamét én is,  szinte egy időben sül el a két fegyver.  Mellettem, lehanyatlik egy társam, s aki a golyót küldte?  Olyan, csuhaj mozdulattal szintén földre roskad. 

Kezemben a füstölő pisztoly csővel arra gondolok. - Legyél takarékos, s egyet tarts meg! Egyet, az utolsó ne más életét oltsa ki, hanem a becsület árán egyet meg -kíméljen! 

Ez mintha újra lendületet adna! Mint amikor az ember szilárdan elhatároz valamit, és abból merít erőt!  Valóban,  hiszen, nem gyűlöletből öl, hanem sokszor tehetetlenségből!  Nincs az a harag, indulat, mit az utolsó pillanat meg bocsátani ne tudna! 
Újra, a gondolatok mezejéről visszatérek a valóságba. - Na, lássuk! Ki lesz az? Ki hozza el az életem utolsó pillanatát?  Az utolsó csapást, vagy döfést? Vagy azt az ítéletet, melyet szentesít egy fegyverből ki lőtt töltény, valahonnan elindulva.
- Készen vagyok, jőőőjj! Sarkunkat megvetve állunk, mellettem a legjobb barátommal, aki maga is sebekkel borítva véresen tántorog.
Igyekszem mellette maradni. Együtt kezdtük, és persze az adott szó, mit egymásnak adtunk.  Nem tudom kettőnkön kívül hányan maradtunk még.  Úgy érzem mind menni fogunk.
Látom, ahogy valaki a másik oldalról gyors mozdulattal felénk fordul ránk támad.  Utána még egy, még egy.

Fordulnék magam is, de nem mozdulok, csak lassan, iszonyúan lassan! Elnehezedtek tagjaim. Akkor veszem észre,  a hasamnál valahol a derekam felé piros az ingem. Ösztönös mozdulattal nyúlok oda, tenyeremben marad a piros folt, és melegen csordul le pár vércsepp a földre, ujjaim hegyéről. Lassan mintha ólomból lenne kezem emelkedik a pisztoly cső magam elé. Kimérten durran. Egyet - kettőt – hármat - négyet.

A barátom?  Neki már csak egy tőr van a kezében, azt maga elé tartva áll kissé szétvetett lábakkal. Jön az ötödik durranás, baljósan,  és utána? Csak egy fémes kattanás a jelzi. Nincs több töltény!

Az ember életében az utolsó másodperc a leghosszabb. Hiszen a rövidségénél fogva képtelenség lenne felfogni a legnagyobb bölcsességet. Lettünk, és voltunk.  Hogyan is voltunk? Az nem mindegy!

Mint az úszni nem tudó ember fölött, amikor összecsapnak a hullámok, úgy zúdult ránk az az ember csoport, kiket ideig, óráig visszatartott néhány pisztoly golyó, mely sajátosan mondta el perbeszédét védelmünkben. Az utolsó szó jogán! 

Ott állva a közeledő arcokat fürkésztem. - Had lássam ki vagy! Gyere, lássalak! Tudjam, lássam ki vagy! Te, ki az életem utolsó pillanatát hozod el nekem!  Saját hangom, ahogy őrjöngve szinte üvöltözöm, idegennek tűnik, torzan visszhangzik!

Jézusom! Ez is én lennék??  Maradék erőmmel tombolok, toporzékolva! Szívem hangosan lüktet, zakatol! Szétszakadok, ezer darabra tép valami eddig soha nem ismert, tapasztalt indulat a tehetetlenség, kiszolgáltatottság sodrában! 

Barátom kezében lassan mintha mozdulna a tőr. Ebben a pillanatban fogtam föl, elindult útjára, a becsületem végső, befejező akkordja, hogy ő esetleg itt maradva vállalja a túlélés gyalázatát!
Mozdulatából olvasom; -  Én vagyok kinek megadatott az utolsó cselekvés! Isten óvjon, majd odaát találkozunk, bocsáss meg!
Amint egy villanásnyi időre felé pillantottam. Mintha azt a fura öregembert láttam volna megint magam előtt feltűnni!

Borzongató, hideg verejtékes lázálomhoz tudnám hasonlítani a látványt!

Teste a feszülő mozdulattól mintha megnyúlt volna!   Fejmagasságba emeli hátra lendítve csövénél megmarkolt fegyverét! Nézem,  nem tévedtem, ő  az!
 
A döbbenet!
 
Gyorsabb lesz, igen, megismerem! Ez csak ő lehet,  most már felé fordulok. - Csak arra kérlek, Istenem, hagyd meg nekem, hogy a szememet végig nyitva tarthassam! 

A sujtásra emelt puskatust még látom elindulni, de abban a tized másodpercben az életösztön, a feltételes reflex megindította a védekezés mechanizmusát, lecsukta szemeimet. Csak a velőig ható súlyos reccsenés szerű hangot hallom, de érezni semmit… Semmit nem érzek.

Hát ez volt az utolsó szemhunyás? Nincs több ébredés, fény?

Ha, megérkezve szemem kinyílik valahol, mi lesz, mit először pillantok meg, vagy mit utolsó képként magammal viszek földi életemből, hová érkezem? …
Ám még mintha állnék?!  Lassan nyílik a szemem.  Megrökönyödve pillantok körül! 
Olyan mintha a félbe maradt tizedmásodperc folytatásaként látnám a történteket.
Barátom lassan rogyadozó térdekkel csuklik a földre az iszonyú csapástól, de tőre egy pillanatra úgy tűnik, meglebbentette  a különös öreg zubbonyának egyik szárnyát.
Mintha nem is lenne teste mibe a fegyver hatolna.  Nem láttam döfést, csak a zubbonyt meg bökő tört villanni.
Ahogy a barátom a földre zuhanva  látom, a különleges ember már mélyen az erdő sűrűjében távolodik tőlem lassú imbolygó léptekkel.

Beleolvad, akár gomolygó füst a ködbe. …Utána a csend. ..súlyos süket csend, csak a halottak körülöttem ,azok jelzik. Nem álom volt!

Döbbenetes valóság,  élek!

Túléltem valamit, nem értem hogyan történhetett?

Talán az imént említett csend válaszát várnám magyarázatként? 

Megérni lehet, megérteni képtelenség! Kevés hozzá az emberi értelem hogy felfogd, nem elég hozzá az emberi érzés, tudat. Mert annak határt szabja a létezés.

Már nem látom. Megigézve nézek az erdei ösvény felé.,  eltűnt a sűrűben.

Ki lehetet, honnan jött?

Hogy került ide, és pont most?

Küldte valaki?

Sorjáztak a gondolatok egyre.

Mert olyan volt mit hideg nyugalommal végig csinált, akár a sors rendelése. Ez a gondolatmenet csalja számra a definíciót.

- Az „Ismeretlen légiós” !

folytatás következik