Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Az ismeretlen légiós

Eternity
Eternity képe

 
 Ahogy az erdő sűrűjébe ér, megáll, szétnéz maga körül.

Az élénkzöld, buja aljnövényzet, csábítóan, mintha hellyel kínálná.
Leteszi kopott, szakadozott, háti zsákját. Egy magasra nőt széles törzsű sűrű lombos fa tövébe telepszik, le, maga elé nyújtva egyenesen egymáshoz zárt lábait.
Az erdő csodálatos békessége, nyugalma, árad szét testében. Semmit nem hall, csak az erdő megszokott csendjét, zsongását. A levelek finom susogását,  azt a sajátos koreográfiát, mit az erdő madarai rögtönöznek neki cifrázva csivitelve. Békesség, nyugalom, mit ember csak pillanatokra talál meg az életéhez mérten.
Ül maga elé nézve. Látja magas szárú légiós bakancsának poros orrát, elmosolyodik.
 „- Na pont addig vagyok én, utána, már ami következik, az már más”.
Kellemes, kényeztető nyugalomként simul az erdei idillbe, mintha ő is odatartozna, akár egy fa, vagy cserje, s ez az erdő soha nem létezett volna nélküle. Sajátos kiváltsága hogy pont itt lehessen. Mert ezt máshol nem találja többé.

Most mintha belenyílalna a felismerés! 
- Futni kellene, menekülni! Utánam jönnek, megtalálnak! 

Hová,  minek, miért?
El lehet ez elől futni?
Sehol nem találnám még egyszer azt mit itt felleltem. Ez elől elfutni?
Nem - nem.
Ez a békesség, csend, nyugalom. Bármi is következzen, megéri! Amim van, megmaradt, soha nem harcoltam érte!
Ugyan ki vehetné el tőlem? Számára csak értéktelen kacat. 

Mindig valamiért – valakiért tettem, amit tettem. S ennek zálogát magamban hordoztam.
Ha egyszer fizetni kell érte, mert valahonnan benyújtják a számlát. Mi mással tudnék még?  Szelíden elmosolyodik újra.
Majd ott. Ott fönt, valahol eldöntik. Ez is egy küldetés volt csupán.
Ha mennem kell, megyek! Ha, még tudok!?
Most olyan jó itt ülni. - Engedd, hogy maradhassak még kicsit Uram!

Engedd hogy átjárjon ez a békesség!  Bármibe kerül is, nem bánom már, csak így legyen!
Keze lassan, mint ha csak valami után matatna, csúszik be a zubbony és mellkasa közé. Tétován, lassan húzza vissza.  Ugyan azzal a mozdulattal,  félre hajtja zubbonya szárnyát, barna ingjén, egy még sötétebb tenyérnyi folt tűnik elő. Pirosra festi tenyerét.
Kissé távolabbra tartja magától hogy jobban láthassa. Nézi, nem fáj.
Milyen fura! Én is tudok ilyet?!
A test sebe képes gyógyulni, de a lélek az nem vérezhet.
Lassan törli kezét maga mellet a fűbe,  majd előhúz a zsebéből egy darabka ruhaszerűséget, oda teszi az ing alá. Lassú kimért mozdulattal illeszti a vérző sebre. Szája szeglete felfelé görbül kissé.
Abban a mosolyban, ahogy e pillanatban maga elé néz.

Benne van, - elfogadom.
Soha nem a győzelmet kerestem. A küzdelem számomra csak azt jelentette.
Éppen akkor nekem ott kellett lennem, valahol, valamiért.
Mint a legtitkosabb küldetés melyet mindig az utolsó percben döntenek, el valahol, valakik, miért, és kiért kell harcolnia éppen. Ennek csak egy iránytűje van a lélek!

Ahol csak egy szakadt kabáttal, vagy elvált talpú cipővel több vol!,

Hol, csak eggyel, vagy sokall kevesebben küzdöttek!

Hol, már csak sírni tudtak, könyörögni, vagy már azt sem!
Érkezett, és odaállt hívatlanul.

Legyen az igazságért, vagy a puszta létezésért folytatott harc.
Nem kérdezhette soha senki, miért? 

Szabad döntési joggal, maga döntötte el, melyik oldalra áll. Mert ahol ezért harcolnak, verekednek, nem a győzelem reményében teszik.
Talán ami a legfontosabb, túlélni valamit.
Vagy ha már nincs miért, úgy menni el, ahogy érkeztünk egykor, amiért a sors rendelte születésünk.
Egy érzés, ami úgy tűnik, régen is létezett már.
Évszázadokkal ezelőtt is, hol kóborlovag, vagy muskétásként jelent meg éppen, és ahová megérkezett, tette, mit éppen jónak vélt.
Amilyen váratlanul jelent meg, úgy is tűnt el.  Senki nem tudhatta ki ő, honnan, és miért jött, és hogyan került oda!? 

Egyetlen, ami közös volt jelenései során. Az arckifejezés, hogy utána néztek, hitetlenkedve, csodálkozva, elrebegve, egy áldást imádságot, megköszönve, tettét felfoghatatlan Isten ítéletként. 

Szó soha nem hagyta el ajkait mit cselekedett,  az beszélt helyette.

Most sem tudni honnan érkezett.
Kissé kopott légiós ruhában, megfáradt öregembernek tűnő alakban, mert most pont erre, és ennyire volt szükség. Tette azt mire soha, de soha nem kérte senki!
Nem is volt képes arra, hogy kitérjen a küzdelem elől.

Mintha csak érezte volna, arra a pár puskalövésre még  nem volt ennyire szükség, mint most!
Látván az óriási túlerőt, aránytalan erők küzdelmét.  Már tudta, hol, s melyik oldalon kell küzdenie. Csupán  a kérdés várt megválaszolásra, mert ez a harc abban volt más, választania kellett, kettő közül.

Ki legyen a kiválasztott? 

Mikor oda érkezett, nem tudta még, ilyen helyzetbe nem volt eddig.

Az utolsó pillanat hagyta meg számára, hogy választani tudjon!
Az a másodpercnyi tétovaság, késedelem eredménye lett az  aprócska tőrszúrás, mely oldalát elérve sebet ejtett rajta.
Feladója volt, a „baráti kéz” utolsó ösztönös mozdulata, mely óvni akarta még akkor is, abban a pillanatban, a legszentebb földi zálogát egy fogalomnak.

A becsület testvérét a tisztességet!  Mely csak a lelkekben él!
 Mindketten pusztultak volna! Az egyik halálos sebbel, az emberi méltóságot a lélek szabadságot visszaadva legfőbb szövetségesének utolsó mozdulatával.
A Másik?
Valószínű már semmiként nem tudta volna ugyanezt tenni. Hiszen valahol erről már az emberi sorsok írója meghozta döntését, és fegyvertelen volt!
 S ők ketten, valami küldetés tudattól vezérelve tették, mire soha nem tettek  ugyan fogadalmat, de ott élt bennük. 

Védeni, óvni, kit szeretünk, ha kell halni érte! 

Ekkor érkezett, le kellett sújtania késedelem nélkül!
Azzal az indulatmentes bölcs határozottsággal. Egy fejcsóválás gesztusával, mivel csak emberek fölött álló személyiség rendelkezik!

- Nem – nem! Egymásnak tett fogadalmatokat nem fogadhatom el! Van valami, aminek folytatódnia kell! Mit egyikkőtöknek folytatnia kell! Érvénytelenítem azt, miről úgy érzitek, tartoztok egymás becsületéért!  Valaki, akit én szolgálok, másként döntött! Van aminek élnie kell tovább!

Tekintete rám szegeződött! Ezt olvastam ki belőle.
 „- A te szolgálatod, földi léted, nem ért véget még! Most kezdődött el! Te vagy a kiválasztott! Ez a legfontosabb.”

 

befejezés következik

Rovatok: 
Irodalom