Az idő rozsdás lánc, mely mindent széttép,
a végtelen sötét űr mélyére lép.
A nap kihuny, a hold is megfakul,
az égre korom hull, az éj megvakul.

A csontok felett szél kóborol némán,
a szívben csak üresség kong, siváran.
A percek kése lassan szívekbe vág,
s vér helyett homok csorog, halotti ágy.

Nincs holnap, csak rom, kihűlt a világ,
hol árnyak őrzik a pusztulás keserű dalát.
Az idő végül véges önmagába fúl,
s a semmi trónján csönd ül, vakon, vadul.

A városok köve porrá törik szét,
az emberi szó már nem idéz reményt.
A harangok hangja elnémul végleg,
s a múlt csak füst, mi szélben széled.

A föld szívében kihűl az éltető tűz,
az élet fonala immár örökre szűz,
mert nem születik új hajnal soha,
csak kietlen csönd, a vaksötét hona.

És ha az idő önnön árnyát issza,
a semmiség lesz minden egyetlen titka.
A kezdet, a vég eggyé omlanak,
s nem marad más, csak síri hallgatag.

Epilógus

És mikor minden árny is porba hull,
a semmi teste végleg elborul,
a csend marad, hol nincs már kérdező 
s az öröklét lesz egyetlen temető.

TM