Én-vers harminc sorban
Mezei István

Majd békésen halok meg, azt hiszen, csendben,
 kifosztott boltomon nem vesztettem, nyertem.
Mert a szemétben is gyémántot találtam,
énemre leltem árnyban, ragyogásban.
Alkonyomban írtam egy kis életművet,
mielőtt elcsámcsognak raktam a nyüvek.
Remélem, boldogan megyek el, az idő,
ha eljő, az utolsó, lágy, szédült keringő.
Sok esélyt kaptam, és eljátszottam mindet,
az utolsóra leltem, vendégem az ihlet.
Csak a csend toporog üres istállómban,
kirohadt a világ már rég énalólam.
Most én zizegek a szénám, zabom helyett,
eloptál a lovam, magamnak nyerítek.
Megettem a tojást, benne volt a csirkém,
Aktuális lesz a koldulási kérvény.
A bennszülötti kártyám nem nyújt semmit sem,
ha napjaimat ritkán megünnepelem.
Előttem nyikorog rozsdamart talicskám,
egy toll, papír az alján, na meg pár szerszám.
Nincs bennem fájdalom, magam nem sajnálom,
éji démon lett a nagy magyar álom.
Elképzelem, ami elképzelhetetlen,
gyöngyvirág illata és a Hold testemben.
Fényben, sötétségben vibrál a végtelen,
ott nem bánt semmi sem, remélem, azt hiszem.
Nem lesz több rajt majd, sem távolság, nem lesz cél,
nem vág kín húsomba, sem gyógyító acél.
Ne hűtsön le semmi, ne is melegítsen,
csak jöjjön ágyamhoz a könnyező Isten.          

2019. ápr. 28