Ezt a történetet kezdhetnénk bárhogy, bármikor, bárhonnan. A bárhonnantól fogjuk kezdeni. A metrón vagyunk, nem is sokan, hiszen már lement a csúcsidő. A lány vagy fiú, amit elsőre nem tudunk beazonosítani, bár az agy szereti kategorizálni a környezetét, szétfolyik az ajtó előtti ülésen. A lába középen, nehezen lehet tőle bejutni az üres székekhez. Telefonját nyomkodja, ezen kívül semmi másra nem figyel. Egy darabig csendben elviseljük azt, hogy lábát átlépve a szemben rendesen ülőnek mennek inkább. Az igazság szelleme lassan, de biztosan ébredezni kezd. Képzeletben felpattan helyéről, nyájas mosollyal az arcán a nemtörődöm, hanyag, szemtelen, arcátlan, mások érzéseit, határait nem tisztelő ember felé fordul. Nem magyaráz, nem kér számon, csak megragadja a vállánál fogva. Egy lendülettel felhúzza a rendes széken ülő pózba, a meglepődő tekintetet nyugtázza és amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozik. A szemben ülő elégtétellel arcán száll ki a következő megállónál.