Őszbe hajlott ismét az idő, potyognak a falevelek
A rideg Káposztásmegyeren megeredt az eső, homály fedi a lelkeket
Essen csak, essen csak, arcomra bőséggel szitáljon csak
Vénülő szememből a könny kora reggel úgyis felszáradt már
Valódi értékeket csak azon kevesekben találhatsz
Kik valóban közel álltak hozzád, szerettek és kitartottak.

Ugráltál örömödben, hogy felérj, mikor a szobádba értem decemberben
Összetöpörödött már a tested, de önfeledten édes csókokra nyílt a szád
Fellélegezve, kinyílva a boldogságtól, megfiatalodva
A belső hatalmas szereteted sugárzásától új erőre kapva
Hittük volna ekkor, hogy már csak utoljára?!

Elhárítottam fáradtan és egykedvűen a rajongásod
Jó volt, de szinte már terhessé vált évtizedeken át
Pedig  mindig érzem, hogy ebben rejlett
Törékeny éltem egyetlen értelme és forrása
Nélküled űr támadt, pótolhatatlan veszteség és magány.

Csend és döbbenet, néma évek következnek
Naponta visszasírlak, de késő, sajnos kegyetlen késő…
Mindhalálig élő-halottként nélküled menetelhetek
Te voltál az egyetlen és utolsó értő lélek
Köszönöm, hogy eddig is mindig megvártál.

A drága emléked és kedves arcod a szívemben megőrzöm
Az útmutatásaid beteljesedéséért kékszakállként harcolva, küzdve
A jó Isten és a gondviselés erejéhez fohászkodva, bizakodva, remélve.
Hiába tépték  mohóság csapdájában vergődő élősködők védtelen lelked
Te is pontosan tudtad, hogy a szeretet ereje életet hosszabbít, éltet!

Ennek ellehetetlenítése a halálhoz vezet, a végzet!
Alattomos sunyikról a lepel lehullt végre, éppen ideje
Szerencsére mindezért Isten és a sors soha meg nem bocsát
Hisz, ami gyilkossággal ér fel, azért is
És a gonosz irigységért is keményen visszavág.
Hivatali bürokrácia nélkül is oly lazán visszavág.

Hatalmas lelked után szomjazok vacogva
Írnék leveleket újra kétnaponta, postára rohanva
De nincs már ki fogadja, nincs senki se - ki olvassa.
Gyűlöltem, mert féltettelek, hogy dohányzol naponta
De az utolsó doboz cigarettád ott vár a kamra ablakodba

Egyszerű ruháidnak, cipőidnek most mi legyen a  sorsa?
Bár elmehettem volna véled örömmel
Úgy most nem érezném ezt a kínt már soha.
A Mecsek lankái között kis szobában, ahol felnőttem
Oda mindig visszavágytam, visszatértem

Nem homályosított és vakított el soha
Pécs és Budapest, a külföld fénylő csillogása
A profithajkurászók stresszes, az „urak” kevély, de végtelen üres világa.
Az ablakodból a pókhálót ismét lehalászva
A rohanó időt lelassítva, visszarévedve, Téged újra megtalálva

Eltávozott apámat 25 éve hiába várva, hiába remélve.
De a  becsület továbbra is szívet melenget
A Zengő csúcsán éppúgy, mint Dobogókőn
A szerelem szárnyán a végzeted. 

Kacagás – kacagás, volt egyáltalán valaha kacagás?!
Vagy csak értelmetlenné vált rohanás, kapkodás…
Gyémánt tekinteteddel nem pillanthatsz már reám
Kérges kis kezed már nem érhet hozzám
Óvó szavaid, aggódásod már nem mondhatja a szád

Oly kínzó a csend, a lépteid és köhögésed hiánya
Ablakodban a  fehér orchideád és én még várunk Rád
Nagyon-nagyon várunk Rád, éltünk végéig várunk Terád!

Meglátogatlak ott fenn a dombtetőn gyakran, de sosem Mindenszenteken.
Illendőségből, másoknak tetszelegve sohasem.
Csak szívből jőve és egyedül, amikor csak tehetem.
Bár megköszönni, amit adtál sosem tehettem…
Elkéstem, sajnos nagyon elkéstem…
De megmaradok Nektek még élek - ígérem.

Kell, hogy találkozzunk mi hárman még egyszer odafenn
Mivel elengedni Téged nem lennék képes sohasem
Ahogy Apámat sem a mai napig – képtelen
Fenn a kéklő és fehér fellegekben, vagy jó lelkek szívében.
Találkozzunk egyszer – újra mi hárman szeretetben.

(Édesanyámra emlékezve -  szüleim utolsó vér szerinti utódjaként)
Budapest, 2015. 09. 25.