/ Mert mi maradunk /

Mindent megbocsátva, de semmit sem feledve, mi az egy személyben gyökértelen jöttmentek és provinciális bennszülöttek, mi maradtunk, és maradunk. Hosszú életű diktátorainkat, akiket a gonoszság, a hatalom őrülete és az önzés konzervált majdnem halhatatlanná, már mind eltemettük.

            Forradalom helyett, mert ugye azt nem tetszettünk csinálni, milliók életét megkeserítő epizód rendszerekben lézengünk. Gagyi eszmékkel és ideákkal tömik a fejünk, és fosztogatják életünket epizód kormányok és vészes időket jósló, máskor jólétet hazudó, üstökösként felvillanó percemberek. Kormányok és pártok jönnek, mennek. Akik ma még milliárdosok, miniszterek, miniszterelnökök, polgármesterek, tanácsadók és privatizátorok, ők a holnapok börtöneinek potenciális rabjai. Ők tovaszáguldanak, ha lesz hová, vagy eltűnnek, de mi divatos szóval élve, ha marginalizálódva is, szociális hálónk foszlányaiba gabalyodva, génjeink csapdájában vergődve, minimálbéren, munkanélküli segélyen, éhnyugdíjakon, létminimum alatt is emelt fővel, maradunk.

            Tehetetlenségünk ereje tart fogva itt bennünket, vagy a bátorság, mindegy. Megkapaszkodtunk, ki tudja hány száz éve, az évmilliók löszén, tőzegen, ingoványán, sárga somogyi sarán, agyagán.  Fogolyként, menthetetlenül és fájóan kötődünk nemzethez, hazához, millió emlékhez, az akácillatú májusokhoz, ifjúságunkhoz, a zsíros kenyér ízéhez, a dalhoz, a nótához, anyanyelvünkhöz, édesanyánk sírjához és ahhoz a pár elénk vetett jó és szép magyar szóhoz. Idehaza is idegenként, belső emigrációba kényszerítve, zárva, vagy szellemi diaszpórában szétszórva mindig csak egyedül, de maradtunk, és maradunk.

            Impériumok terpeszkedtek ránk, majd húzódtak sziszegve vissza. A mi legnagyobb közös élményünk a magány, míg ők, a szélhámosok, szerencselovagok, politikai kékharisnyák mindig gyorsan egymásra találtak. De gyanúsan vibráló fényük idővel szertefoszlik, és elhalványul. Olykor dadogva, máskor folyékonyan ömlik ránk a hazugság, Már felzabálták, és felzabáltatták velünk a jövőt, gyermekeink és unokáink életét. Semmi sem maradt számunkra, csak a felgyorsultan fogyó magyar élet és a létminőség romlása. Megéltük a 2013-at is, és megértük a 2014-et, reméltük, kevesebb lesz a gond, de tévedtünk. Így hát, boldog helyett egy élhető és élhetőbb, bátrabb Új Évet kívánunk már csak egymásnak. Jó és rossz évtizedek vannak mögöttünk, és lepergett már egy kétes értékű század. Nagy vereségek és kis győzelmek kísérik sorsunk, de nem vonzottak, és vonzanak bennünket a lágy éghajlatú, meleg öblök és a pénz, a felhőkarcolók csillogó világa. Ezer éves makacssággal kapaszkodunk a kemény pannon rögökbe, és talán a legszebb kalandra vállalkoztunk, vagy lettünk ítélve: a magyarra.

             A ma titkon, vagy nyíltan, már a jövő nagy válságait érleli, és majd tikkasztó nyarak jönnek és dermesztő telek, és jönnek majd az árhullámok, de mi maradunk. Ha kell vereségünk biztos tudatával is, míg élünk és gondolkodunk, szólni és írni fogunk. Vessétek le magatokról a közöny szürke, kopott köpenyét, és egy jobb élet vágyának öltönyét öltsétek fel testetekre, lelketekre!

            Előttünk a jövő bizonytalan távlatú lyukas horizontja munkanélküliséggel, adósságcsapdával, nemzetfogyással,…. de bennünk mégis elpusztíthatatlan a remény, és ha tetszik, ha nem, vagyunk, és maradunk.

                     Mindent meg lehet bocsátani, de semmit nem szabad elfeledni….. !

                                                         Élhetőbb, Bátrabb, Új Évet Kívánok

                                                                                                                                  Mezei István