Az idő fodros, selymes takarója alatt, ahol az emlékezés és a vágyak szálai összefonódnak, egy rejtett kert ölelésében nyugszik a béke fehér galambja. Nem egy tollas madár ő, sokkal inkább a remény eleven szobra, egy szelíd sóhaj, amely a szívből fakad, és a világ zajos forgatagában is utat talál a csendbe.
   Virágok közt szunnyadó álom ő.
   Fészke puha, mint a felhők öle, és virágos ágak szövedékéből szőtték. Minden szirom egy-egy elfeledett mosoly, minden levél egy elengedett sérelem. Ott szunnyadva, fehér tollazata a hajnali harmat csillogását idézi, szemei csukva, mint két csendes tó, amely a béke mélységét tükrözi. A tavaszi szél lágyan simogatja, mintha maga is tudná, milyen kincset őriz. A fák ágai anyai karokként fonják körül, védelmezve ezt a törékeny álmot, amelyből egy napon a világ megváltása sarjadhat. Ahogy a nap első sugarai áttörnek a lombokon, megcsillannak tollazatán, és egy pillanatra úgy tűnik, mintha maga a fény is csak idáig jutna, melegségével táplálva és éltetve a galambot.
   Aztán, amikor a világ szíve fáradtan dobban, és az emberi lélek terhe már szinte elviselhetetlen, a galamb felébred. Kiterjeszti szárnyait, amelyek olyan tágasak, mint az égbolt, és minden tolluk egy meg nem történt háború, egy feloldott viszály emlékét hordozza. Szárnycsapásai nem csak a levegőt hasítják, hanem a gyűlölet vastag falait is áttörik, szétoszlatva a félelem sötét ködét. Fehér sziluettje éles kontraszttal rajzolódik ki a felhők között, mint egy üzenet az égből, egy égi jel, amely a megbékélésre hív. Minden egyes szárnycsapással a béke morzsáit szórja a földre, mint láthatatlan magokat, amelyek szárba szökkenve virágzó mezőkké válnak a szívekben. Hangja, ha felszáll, nem éles, hanem mély, rezonáló hang, amely a lélek húrjait pengeti, és a feledés homályába veszett harmóniát ébreszti fel.
   A béke fehér galambja, az égi hírnök, nem pihen sosem, amíg a világ utolsó szegletébe is el nem juttatja üzenetét. Repül háborús városok felett, amelyek e megsebzett világban sebekként tátonganak a földön, és falvak felett, ahol a nevetés elnémult. Ahol elszáll, ott a lég megtisztul, a szívek megnyílnak, és a remény apró lángjai gyúlnak fel. Talán sosem száll le örökre, de a tudat, hogy valahol létezik, és hogy szárnyai alatt hordozza a béke ígéretét, erőt ad az élet folytatásához. Ő a belső csend, amelyet mindannyian keresünk, a kegyelem pillanata, mely enyhülést hoz, és a soha el nem múló hit, hogy a harmónia mindig utat talál az emberi lélekhez.
   Úgy gondolom, van bennünk mindannyiunkban egy ilyen békegalamb, amelyre egész életünkben féltve vigyáznunk kell, azért, hogyha kell, szárnyra kapjon belőlünk, s megmentse a világot.

TM