Fából készült a ringató bölcső,
mellette dúdolt altatódalt anyám,
idővel kapaszkodtam a rácsában,
boldog voltam, ha mosolygott rám.

Bizony mikor Napvilágot láttam,
egy pusztító hitvány háború után,
itt-ott szedett faanyagból fabrikálta,
bölcsőmet az öreg drága Nagyapám.

Mindkettő Nagyapámat ismertem,
faanyag kezeikben alkotássá érett,
tán örököltem belőlük én is kicsit,
hogy a fa nekem is a szerelmem lett.

Létnek kísérői, növekvőfák a lombok,
talán sokszor értem is mit susognak,
ágaik közt bújnak, madarak mókusok,
dús lombjaikkal, mindig árnyat adnak.

Míg Földi életnek, a szenvedése is öröm,
vagyok tudatánál, még bent élek a körön,
éveimnek számát, egymáshoz kötözöm,
erős fonal, mert ezt Isteni imával szövöm.

Változó évszakoknak, szépségével élek,
bánatban is gyönyörben is, ott a lélek,
ahogy látom a vad hóvihar tombolását,
úgy szeretem tavasznak, üde varázsát.

Ó a nyárnak, ezeregy csodás zsongása,
érett kalászoknak, szellőtől hullámzása,
búzavirág még itt-ott, betűzve kéken virít,
de a pipacs a dűlőúton, tömegben világít.

Anyám ki egykor, még kezemet erősen fogta,
az évek múlásával enyhült már szorítása,
csemetés kertben, teremtek a gyümölcsfák,
ágain a madarak, násztáncukat ropták.

Pihentesd meg vállamon, szép női kezedet,
add így tudtomra, hozzám küldött szeretetedet,
ha majd az alkony, koporsóba üti a szeget,
nem lesz többé olyan szép, a másnapi kikelet.

Ám a bársonnyal bélelt, sötét éjszakai kép,
még csillag kárpitot szövött , a sötét kupolára,
továbbra is éreztem, csókod heves tüzét,
melyet édes ajkad, adott a cserepes számra.

Hűvös árnyat adó erdő, susognak lombjaid,
melyek muzsikává érnek, szólnak dobjaid,
nemes fa, oly sok alkotásra adtad anyagodat,
melyből alkotókéz, bölcsőt koporsót faraghat.

De mindig csak várlak, kiből oly lírát merítek,
szavak fonásaival taglaljam, hogy téged szeretlek,
bárcsak tudnám, hogy ez az írás, szívedbe oda ér,
már nem csak búvópatak, de nem is csak fillér.

Álmatlan éjszakákon, mormolnak imát ajkaim,
elvesztettem minden utat, céltalanok vágyaim,
ott lebegsz tompa fényben, arcod nem láthatom,
mulandóság ködébe rakta, hangodat se hallhatom.

Lehunyt szemem szemhéjára, érintsed ujjadat,
így zárjad majd mindörökre, a Földi múltamat,
annyi szép szóval búcsúztam, fogadd el ezt is nekem,
VOLTAM – ez az egy szó legyen ott a sírkövemen.

Borzasztó ahogy földelnek, zápor mossa hantokat,
bár hamvasztást kértem volna, égessék csontomat,
ne a férgek rágják széjjel, a maradék anyagot,
úgy is a lelkem értékháza, a papíron hagy nyomot.

Ki a múltból emléket nem hagy, mi marad neki,
az sem életerős e Földön, ki múltját nem ismeri,
rögzülő gyökereink, minél mélyebbre nyúlnak,
kitéphetetlen erővel az őserőbe kapaszkodnak.

Istenem hálát adok neked, fizikális erőmön túl,
oly csodás alkotással, áldottad meg a két kezem,
hogy ebben a dimenziós térben, tárgyakat képezzek,
majd gondolat világom, elétek tudja adni versem.

Ítéletet én nem kérek másra,
ki múltamat, mindig gyalázta,
kezeim maradandó alkotása,
legyen bizonyíték a hamis vádra.

Egy olyan Nőt szeretnék, ki megérti érzelmeim,
lelkem mélyébe belelát, olvassa majd verseim,
melyből kikövetkezteti, szívembe rejtett értékeim,
ha könny homályosítsa szemem, törli könnyeim.

Most újra érzem vállamon,
szerető két bátorító kezedet,
kedves arcod csábító vonását,
a rám áradó örök szeretetet.

Írta-Varga István-Barcs-2018.05.27.