Selymes homokot szór az idő,
elsuhan a fényes napsugár.
A tó tükrén hunyorgón merengőn,
egy utolsót, langyosat sóhajt vele a nyár.

A szélben száll egy csipkés, hervadó levél,
lecseppen egy könnycsepp az égről,
az összes emlék bennem él.

A nyár, mint egy halk melódia, csendesen elül,
érzed, valami teljesen más lesz itt legbelül.

De még megtartva a reményt,
szívünk majd, mint egy napló, tovább őrzi a fényt.

Az aranyló mezőkön a búzavirágok 
kék szemük lehunyják lassan,
a pipacsok elszálló lángjai olyanok,
mint egy sosem volt ígéret a holnapban.

A tücskök halk zenéje messze száll,
az esték hűvösek, reggelre ködtakarót kap már a táj.

A köd, mint lassan lopakodó árny,
a széllel elhozza az ősz halk neszét,
miközben bársonyos lombú tölgyfaerdőkön
megfakult emlékekből sző mesét.

Meséjétől a Nap, mint egy lassan elalvó gyermek,
pirosló arccal nyugszik a hegyen.
Hallom, ahogy az utolsó lepke szárnya lebben,
s a szél azt súgja, hidd el, így kell, hogy vége legyen.

TM