Temetni jöttünk lehajtott fővel,
gyászzenét dúdol a lélek itt bent.
Az ember csak áll, szívére kő ver,
s mert tanácstalan, mélán tekintget.

Tényleg valóság? Megtörténhetett? -
Nézi a társak fekete körét –
más is tudja, hogy a kép szétesett,
s egy asszony helye üresen sötét?

Tiszavirág az élet, s öröme
néhány pillanat. De élni – fenség:
Isten áldása, fényes öröke,
anyagba oltott égi szentség.

Mégis törékeny, könnyen hervadó:
virágoskertjét jégeső veri.
Zavaros lesz a kék, tiszta tó –
az embert múlás árnya követi.

Gyászolunk. Kedves arcot feledtet
velünk a sors. Hiánya éget.
Anyátlan lett egy ártatlan gyermek,
s hűséges férjet büntet a végzet.

Az anyai szív félrevert harang –
halált űzne, de tudja: hasztalan.
Megbántott lelke egy síró galamb,
egekig szökő, s oly bús hangja van.

Búcsúzunk tőled Éva! E végső
utadon veled vagyunk sokan.
Befogad a föld – hideg, bevégző,
s eztán az idő csak velünk rohan!

2017.02.01. Csorba Tibor