A téli szünetem alatt újra elővettem a Baizáth Miklós című, készülő elbeszélő költeményem. Ez lesz a kezdő verse:

Első ének

Kora-hajnalt jelzi madár csicsergése,
A nap is álmosan kúszik fel az égre.
Csak a malomköve, ami egyre őröl,
S hullik finom lisztje, fehéren, a kőről.

A szekér már ott áll, megrakva búzával,
Négy jó legény hordja keserves munkával.
Baizáth a tornácon nézi mosolyogva:
Hej, a nap tán lemegy, mire e’ behordja.

A végére már csak három zsák van árván.
A legények nézik, a másikra várván.
Tanakodnak csöndben, kinek is ne jusson.
Majd hangos-pörölve az utolsó jusson:

„Én vittem az elsőt, a többi tiétek!”
„De otthon a végsőt én tettem, ez vétek!”
„Én meg egyszer úgy volt, kétszer is fordultam!”
„Én veletek többet… ebből most tanultam!”

Nagyot nevet Baizáth, a malomnak ”atyja”,
És szavait rájok ekképpen forgatja:
„Hej, a lusta népét, áldaná az ég is!
Álljatok előlem, beviszem én mégis!”

Le a lépcsőn, hogy az, mintha vihar volna
Úgy döngött recsegve, keserves-dalolva.
S mintha szikla gördül hegynek tetejéről,
Pusztító harag kélt villámló szeméből.

Félkézzel a zsákot a vállára dobja,
A másik kezével annak párját fogja,
S röpke mozdulattal rá az előzőre.
A nap is csudálja, éppen feljövőbe.

De nem annyi mégse, merthogy üres kézzel
Nem járkál az ember, s addig űzi kényszer,
Hogy a harmadikat hóna alá csapja,
Mintha pihe volna, oly’ könnyen forgatja.

De azért, hogy mégis, csak hogy jobban lássák,
Megkerüli kétszer termetes tornácát,
Mintha csak sétálna, fütyörészve közben,
Jobb kezével lóbáz hatalmas körökben.

Majd a lépcsőn, de ott, féllábon ugrálva
Megyen föl, a deszka sírva nyög utána.
Aki ottan látja, ámulattal nézi:
Hej, micsoda legény, gyönyörű, vitézi.

Édesanyja büszkén nézi a távolból.
Éppen ekkor lépet, etetvén, az ólból.
Oly’ gyönyörűséggel nézi szép gyümölcsét,
Mint soha, hol élnek, mesebéli földjét.

Egyetlen szép magja volt e legény néki,
Ki a vitézségét malomban fecsérli.
Bizony meg is üti szemét az embernek:
Akit úrnak szültek, mért hord puszta terhet?

Baizáth András néki vér szerint nagyapja,
Aki e vidéket egyedül úrhatja.
Mért is nem él, kérdik, cifra palotába,
Mért a malom kövét koptatja a lába?

Hej, de sokan tudják, de ki merne szólni,
Régi bűneikről szemtelen papolni.
Van, ki nem mer, s van ki csupán tisztességből
Elrejti a múltat, mit tud e legényről.

Bizony édesanyja megesett húsz éve:
Szemet vetett lányként egy dicső vitézre.
De az élet árja elsodorta őket,
Kit a maga útján, akár veszendőket.

És hogy a szégyennek nyomát ne is lássák,
A malomba űzte az úr szép leányát.
S véle ott a gyermek… ki már szép legény lett,
Miklós néven, büszkén, sosem látva szégyent…

Rácz Endre ©
2017 01. 04. Szerep