A Balaton az ég tükre,
egy csendbe öltözött madár,
hullám vállán ring az este,
míg a nap lassan leszáll.

Nádak húrján szél zenél,
hangja szól, mint öreg hegedű,
partja fölött álmot sző a nyár,
s vele az örök derű.

Ó, Balaton, hallom,
ahogy kék szíved dobban,
s látom, éjjel millió ezüst csillag ring csónakodban,
minden hullámod egy régi szó,
mit a szélnek súg a tó.

Ha eltévedek a világban,
téged látlak minden nyíló búzavirágban,
látványod oly csodás, mely a vízből is fényt fakaszt,
s ezzel örökké hozzád tapaszt.

Mikor holdfény festi testedet,
csillogsz, mint egy ezüstből szőtt palást,
sirályoknak távolodó fehér repte írja rád az esti hallgatást.

Minden habod egy dobbanás,
minden partod egy ölelés,
Te vagy nyárnak mosolya,
s ősznek az ébredés.

Ha majd messze visz életemnek rögös útja,
ígérem, szívem visszatér hozzád,
mint fecske fészkére újra s újra.

Lelkemnek horgonyát mélyed őrzi csendesen,
mert Balaton, te vagy az otthon,
s emléked örökre itt nyugszik szívemben kedvesen.

Ó, Balaton, te örök dallam,
benned él a béke halkan,
ég és föld közötti kék ima,
szavaidat minden ember érti ma.

Míg csillagod emléke lágyan rám ragyog,
szívem az, mit partjaidnál itt hagyok,
az vagy, egy mélyen őrzött tiszta fény,
Balaton, te csodás s örök remény.

TM