Jó féléve vettem, pedig már régóta szenvedtem a cipekedéstől.
Gátolt a gondolat, hogy útban leszek vele embereknek, valaki megbotlik benne, ahogyan velem is már számtalanszor előfordult, és hogy nem tudok majd felszállni vele a villamosra, ha jól megpakolom..

Ma délelőtt valami megfordult bennem, mi lenne, ha mégis? És már dobtam is bele a neszesszert a pénztárcával, igazolvánnyal, telefonnal, és a két szatyrot, azokat nem tudom, hogy miért, talán megszokásból.
Míg gyalogoltam a villamosmegálló felé, arra gondoltam, ez nem is rossz, szép csendesen gurul mögöttem, mintha csak egy kiskutyát sétáltatnék. És eléggé szófogadó, csak ritkán billen ki, ráadásul csinos, mert amikor kiválasztottam, erre nagyon ügyeltem. „Festőmintás” volt az elnevezésére írva, ehhez képest szolídszürke, itt-ott náhány színes ecsetvonással.

A villamosra így üresen könnyedén feltettem, két megállót álldogáltam mellette és úgy éreztem, mindenki minket néz… de nem láttam a fejekbe. Inkább arra gondoltam, milyen jó, hogy nem látunk egymás fejébe.

A piac most is boldogsággal töltött el.
Én ha ide belépek, mindent és mindenkit nagyon szeretek.
A csodás színeket, a nyüzsgést, az emberekből sugárzó jóságot…mert itt mindenki valami jó dologra készül. Enni fog, enni ad…és enni jó dolog, ételt készíteni jó dolog, az ízekre figyelni, jó dolog, hát még, ha van kivel együtt étkezni, cseresznyézni, sütizni, kávézni, és közben jókat beszélgetni.

Csodás banyatankom van, - majd kitalálok neki egy szebb nevet, mert megérdemli, - szóval, rengeteg minden belefért, a teljes hétvégi főznivaló, hús, zöldség, gyümölcs, kenyér, tojás, és de jó, nem szakadok meg, mosolygok mindenkire, tényleg csodás!

Amikor indultam ki a piacról, 12 lépcső állta az utamat.
Egyesével kapaszkodtam fölfelé, magamban szólongatva, csalogatva segítőtársamat, amikor valaki hirtelen kikapta a kezemből és felvitte a lépcső tetejére, és ott bevárt, - egy hetven feletti Úriember. Köszönésemre mosolyogva intett és már ott sem volt…
Ha akkor valaki a fejembe lát:
- nagyon jól esett ez a figyelmesség,
- és naná, hogy csak az öregek segítenek egymásnak,
- és édes Istenem, Gyurikám is mennyit cipekedett, bár biztos nem húzná maga után ezt a kocsit…

Elmentem a villamosmegállóig és az árnyékos oldalon leültem a padra, titokban éppen kicsit megsimogattam guruló barátomat, amikor távolabb megláttam a hetven feletti Úriembert. A villamosra várt, finoman biccentett a fejével.
Ellenkező irányban, tőlem alig fél méterre két galamb veszekedett egy jókora kiflicsücskön.
Ha láttátok volna! Fél perc sem telt el, már öten voltak. Amelyik elkapta a kiflit, a csippentés után magasba dobta, és igyekezett röptében azonnal újra elkapni, hogy minden falat az övé legyen, de a többiek is így gondolkoztak. Akkora sürgés-forgás volt, hogy a kiflicsücsök beesett a sínek közé, a madarak meg utána. Gyorsan megfordultam, hogy lássam, nem jön-e villamos… nehogy bajuk essen.
Jött. Hangos csörömpöléssel hatalmasat fékezett. A galambok megmenekültek.

De nem szálltak messzire, mert még volt a kifliből.

Éppen visszaszálltak a galambok a már újra nyugalmas villamossínekre, amikor mellém érkezett a megállóba egy öt év körüli kislány az apukájával. Mindkettő arcán egy közelmúltbeli összecsapás nyomai látszódtak. Az apa dühös volt, a kislány mérgesen durcás. Nem szóltak egymáshoz, nem néztek egymásra….
Segíthetek valahogyan a helyzeten?
Ránéztem a kislányra mosolyogva, a szeme sem rebbent, mérgesen méregetett..
Hát jó. Akkor a mosolyomat a madaraknak küldöm…
Ez már érdekelte, mi a szöszt néz ez a néni? Követte a tekintetemet és már ő is a galambok cirkuszi mutatványnak beillő harcát nézte. A lányka nem mosolygott, de kisimultak arcvonásai. Egy időre megfeledkezett a bajáról. Megérkezett a villamosuk, de amikor felszálltak, ugyanolyan durcásan nézett az apjára..

Úgy láttam, hogy az én alacsonylépcsős villamosomra még olyan sokat kell várni, hogy talán gyalog is elindulhatok.
Igen, ez lesz a mai sportom.
A kedves Úriember még ott volt a megállóban, amikor elsétáltam előtte, kedvesen elköszönt, - „Kezicsókolom” – mal, amit én már ezer éve nem hallottam, talán Édesapámtól utoljára, ha hölgyismerőssel találkozott. Még egyszer megköszöntem a segítségét, és lelkemben derűvel útnakindultam megpakolt útitársammal.

A mi utcáink mind lejtenek, hol lefelé, hol felfelé. Nem nagyon, csak annyira, hogy a banyatankot felfelé húzni kell, lefelé visszatartani, nem gurul észrevétlen, mint üresen.
Így aztán karerősítésnek is jó sport.

Már itthon pakoltam be a hűtőbe, és nagyon hálás voltam Rolandnak, mert így neveztem el banyatankomat.
Gyorsan gurul, ha kell, mint egy roller és landol, óvatosan lassít, amikor arra van szükség.

Szép napom volt.

2026. június 6.