A kicsi százszorszép kíváncsian dugta ki fejecskéjét a magas fű takarásából. Rózsaszínben látta a körülette elterülő rétet. Napról napra sikerült erősödnie, örömmel érzékelte a napfény melegét, az éjszaka hűvös harmatát. Gyökeréből táplálva, kettő virágot sikerült kibontania. Büszkén nézett körül, az áprilisi szellő táncot járt az ébredező természetet csodálva. Minden békés, nyugodt volt, amikor egy furcsa zajra lett figyelmes. A testvére szirmai rezegtek, egy szárnyas rovar üldögélt hófehér fejecskéjén. Mivel a százszorszép első tavaszát kezdte, így nem ismert még sok mindent, izgatottan figyelte a különös állatot. Feje ijesztően nagynak tűnt, elég apró teste halvány narancssárga, bolyhos. A testét virágpor borította. Virágról virágra száll, a beporzott növények szaporodását biztosítva. Időnként a földbe ássa magát, ahol fészke rejtőzik, utódai táplálásáról gondoskodik, ha lerakja petéit, elpusztul. Az új generáció a következő évben kel ki. A szellő nevetve súgta az információt a kicsiny virág fülébe, aki ámulva hallgatta. A szél távozni készült, megtáncoltatva a virágok leveleit, amikor a virág utána kiáltott. Áruld el a nevét! De a szél csak táncolt, egyre messzebb járt, a réten túl, az erdőben, a vén bagoly ajtaján kopogtatott.A százszorszép kicsit szomorúan intett a szélnek, amikor újra meghallotta a furcsa zajt. Most őt kereste fel a virágokat imádó, zümmögő, aprócska állat. Csiklandós, de cseppet sem kellemetlen érzés járta át, ahogyan nyelvével megérintette, szirmai közt megpihent. A vadméh gyönyörködött a friss,gyönyörű virágban .Bombus a nevem, a tiéd Szépike legyen.
   Zümmögve elszállt, de a mese nem itt ér véget, holnap is légy velem!