Hegyeim között barangolok, búcsúzik a nap.
A dombon látom, a nyár is odavan már,
hallgatom az erdőt, halk neszével körbejár s
a kóbor szellő szárnyán repül a megriadt nyár.
Hullott makkot szorongatok a tölgyesek alatt,
fanyar illatukat teszem kabátom zsebébe,
mint gyermek bámulom a fényt, a fák tetején,
ahol már új rügyek híznak a fönti fénybe.
A, Pipis hegy tetejéről lecsúszik a nap kalapja.
Völgy-városunkba a hegyről bekopog a lámpás este,
amott néhány percig még bíborban fürdik Salgó
és hegyeimet sötétbe takarja a vén idő végtelenje.
Körbe, határtalanul él palóc világával, népemmel
az oszthatatlan, újraszülető nógrádi táj,
bár minden évben foghíjasodik az emlék,
de az együvé tartozás örömében nincs határ..
2017. október, 25.