Belém költözött a nevetésed, mint tavaszi zápor a száraz földbe, ezzel életet lehelve minden sejtembe. Ott rezdülsz bennem most is, láthatatlanul, mégis tapinthatóan, mikor a nevem kimondod. A szemed fénye, az a különös, mély ragyogás, mintha két apró csillag lenne, amelyek éjszakáimra vetnek fényt, elűzve ezzel minden bánatot s árnyat. Beléd szerettem, mint a napkelte az ébredő tájba, minden reggel új csodára ébredve, s várva. A hangod dallama, mint egy soha nem hallott madár éneke, amely lágysággal ölel körül, és minden porcikámban visszhangzik. Te vagy a csendes menedék a viharban, a biztos pont a háborgó tengeren.
   Örökké ébrednék veled, mint hajnalban a fény.
   Elengedlek, ha menned kell, de visszahúz a vágy, lelkünk egybeforrt, mint csillagok az esti éggel.
   Minden mozdulatomban, minden gondolatomban ott vagy, mint amikor a folyó a tengerbe ömlik, végtelenül és megmásíthatatlanul.
   Belém költöztél, és otthonra leltél bennem, ahol a szívem a legféltettebb kincsként őriz, most már mindörökké, az életen is túl.

TM