Mellkasom mélyén lakik egy dobos talán,
kinek rejtett dallama számomra örök talány.

Néha, mint lágy szellő, s néha vihar talán,
ahogy ritmusát veri az élet falán.

A szív egy kert, hol érzelmek gyúlnak,
s benne a remény rózsái virulnak,
lesz, hogy a bánat árnya a kerten halkan átvonul,
s a félelem borostyánja majd falára borul.

Verése a csend zenéje,
egy láthatatlan, finom dallam,
s ahogy egyre hevesebben dobog,
a szerelem tüze is majd benne fellobog.

Néha sajnos a gyűlölet jégszívű madara is rászáll,
de talán nem sokat marad,
s hamar továbbáll.

Minden dobbanása egy elszállt pillanat,
egy apró lépés, mely a végtelen felé halad,
egy titkos üzenet, mit a lélek ad,
mígnem egyszer létünk fonala elszakad.

A szív egy tenger, mely mély, titokzatos, s néha háborog,
ilyenkor vizén sok hajótörött másik szív zokog.

Olykor csendes, s hullámain emlékhajók úsznak,
mik a vágyak horgonyán halkan ringatóznak,
s miket lehet a csalódás sziklái majd összezúznak.

Hallgasd a szíved ritmusát,
a saját belső zenéd,
ő játssza ezt neked,
az a titokzatos belső zenész.

TM