Bevásárlóközpont, este fél nyolc, üveges szemű melósok, vörös szemű-elfolyt sminkű irodacicák, kétcekkeres anyukák, fejhangon visító gyerekek...
Egyik 4 éves forma tavalybarnult gyerek a bevásárlószekérrel rohangál fel-alá, koccol polcot, állványt, nagymamát. Anyuka hiába szól rá, hogy Hozéarmandó hagyd már abba, mert nyakon b@szlak, a gyerek rá se ránt.
Mikor már harmadszor húz el mellettem becsapódási pályán, és harmadszor rántom el előle a lányomat, visszatértében elébe állok, és nevelő üzemmódba kapcsolok.
Kiscsávó lendületből csapódik nekem, de a 130 kilóm ellen esélye sincs. Viszont felkenődik a kocsi hátuljára, és már veszi is a nagy levegőt az ordításhoz.
Kihasználom a másodperces csendet, és rábömbölök, hogy: - most pedig beteszlek a zsákomba, és elviszlek a vérnyulaknak, mert rossz gyerek vagy, és nem hallgatsz anyukádra. -
    A gyereknek arcára fagy a "rákamellyedbeteg*ci" ordítás, és nagyra nyílt szemekkel néz. Én pedig támadok, mint egy csillagromboló, megcsörgetve a hátizsákomban levő szerszámokat, hagy fosson az ebadta.
-   Na gyere, - mordulok rá kétszáz decibellel, ugrás ide bele, látom nem hitted el a zsákos bácsit, hát most rászaladtál, kiscsákó!
És nyitom a zsákot, erősen bízva benne, hogy egy: időben elrohan, mert mi a fenét csinálok, ha mégsem, kettő: nem veszi észre a fémtartalmat, mert akkor magától belemászik érte.
   Mákom van, Hozéarmandó megfordul és rohan az anyucihoz, eltűnve a harmincöt uv-zöld és hupipiros aranyszegélyű rokolya között. Anyuci rám néz, arca vörös, szeme könnyben úszik...a visszafojtott röhögéstől. Miközben a purdé próbál visszabújni ahonnan jött, összekacsintunk, lendületesen odalököm a kocsiját, és én jobbra, ő balra el. A pénztárnál még egyszer messziről észrevesszük egymást, fülig ér a szája, a kissrác pedig erősen magába szállva angyalként tolja a kocsit.
   Kifelé menet kapok a biztonsági főnöktől is egy lájkot, majd a saját kocsimban ülve a lánykám megtört hangon szól:
- Apa, mindig féltem a zsákos embertől... ha tudtam volna, hogy te vagy...
Ráharapok a kormányra, hogy ne visítsak a röhögéstől, erre ez a kis mocsok már alámvág:
-Amúgy engem hova a túróba vittél volna?? (Budai Ferenc tollából)