Gimnazista koromban valahogy természetesnek tűnt, hogy az embernek mindig akad egy terve. Még akkor is, ha az a terv csak annyiból áll, hogy majd lesz valahogy. Az időt sem vettem túl komolyan. Különösen akkor nem, amikor egy jó buli közepén jártam. Így történhetett meg azon az estén is, hogy az iskolai buli végén egyszer csak szembesülnöm kellett a meglehetősen kellemetlen ténnyel: lekéstem az utolsó hazafelé induló buszt. A barátaimmal azonban nem estünk kétségbe. Ahelyett, hogy hazajutási tervet dolgoztunk volna ki, vagy legalább megpróbáltuk volna kitalálni, hogyan magyarázzuk meg otthon a késést, levonultunk a város főterére.
   Úgy döntöttünk, hogy az este még korántsem ért véget. Ha már úgyis ott ragadtunk, legalább szórakozzunk még egy kicsit. A főtér hamarosan új funkciót kapott. A térkőből rögtönzött táncparkett, belőlünk pedig mindenféle különösebb tehetség nélküli táncosok lettek. Nevetgéltünk, beszélgettünk, táncoltunk, és természetesen olyan hangerővel éltük meg a fiatalságunkat, amiről mi akkor úgy gondoltuk, hogy teljesen normális. A környéken lakók viszont valószínűleg egészen más véleményen lehettek. Ezt a véleményt egy szemközti ház ablakából hamarosan meg is osztotta velünk egy néni, akinek a hangja alapján arra lehetett következtetni, hogy már jó ideje nem rajong a fiatalokért.
   – Hagyjátok már abba ezt a hangoskodást! – kiáltotta le nekünk. A társaság egy pillanatra elcsendesedett, én azonban ahelyett, hogy bölcsen hallgattam volna, úgy gondoltam, ideje egy kis békítő diplomáciával megoldani a helyzetet. Felnéztem az ablakra, és jó hangosan visszaszóltam:
   – Ne tessék idegeskedni! Inkább topogjon le hozzánk a térkőre táncolni!
   Utólag visszagondolva el kell ismernem, hogy a diplomáciai érzékem még némi fejlesztésre szorult. A néni ugyanis nem érezte a meghívásban rejlő szeretetet. Nem vette fel a cipőjét, nem jött le táncolni, hanem inkább kihívta ránk a rendőröket.
   Nem sokkal később meg is jelent a rendőrautó, és az este hirtelen egészen más irányt vett. A történethez hozzátartozik, hogy az egyik szolgálatban lévő rendőr, Krisztián, egy nagyon jó ismerősöm testvére volt, így, amikor meglátott, már önmagában is nehéz volt komoly arcot vágni. Én is próbáltam úgy tenni, mintha egyáltalán nem lenne különös, hogy az éjszaka kellős közepén egy rendőr áll előttem, de aztán Krisztiánnak támadt egy remek ötlete. Úgy döntött, hogy ha már egyszer rendőrautóval kell hazamennem, akkor legyen igazán emlékezetes az utazás. Ezért megbilincselt, majd szépen beültetett a hátsó ülésre.
   Így kerültem életem egyik legkülönösebb taxijába. Egy olyanba, ahol rendőr volt a sofőr, az utas pedig én, egy megbilincselt gimnazista, akinek az volt a legnagyobb bűne, hogy lekéste az utolsó buszt, és ahelyett, hogy csendben hazakullogott volna, meghívott egy házsártos nénit táncolni. Amikor megérkeztünk hozzánk, Krisztián becsöngetett. Anyukám természetesen azonnal kiszaladt.
   A rendőrautó látványa éjszaka egyáltalán nem tartozik azok közé a dolgok közé, amelyek egy édesanyát megnyugtatnak. Szegény valószínűleg már fejben végigvette az összes lehetséges tragédiát. Talán eszébe sem jutott, hogy a rendőrautó hátsó ülésén éppen én utazom, méghozzá meglehetősen VIP módon.
   Krisztián éppen akkor kezdte levenni rólam a bilincset, amikor kivágódott a kiskapu, és anyám megpillantotta a jelenetet. Premier plánban látta, ahogy a rendőr megszabadít az ideiglenes ékszertől. Szerintem abban a pillanatban azonnal megfogalmazódott benne a gondolat, hogy Krisztián bizony nagyon rosszkor döntött úgy, hogy leveszi rólam.
   – Akkor rontottad el, amikor levetted róla a bilincset! – közölte vele, miközben felém közeledett.
   – Így tud védekezni!
   Én ekkor már pontosan éreztem, hogy az este során először kerültem valódi veszélybe. A rendőr hazahozott, anyám pedig olyan határozottsággal parancsolt be a házba, hogy nem volt kedvem további tárgyalásokat kezdeményezni. Bedőltem az ágyba, mint egy zsák fa, és abban a pillanatban megszűnt körülöttem a világ. Nem érdekelt már a főtér, a néni, a rendőrautó, a bilincs, de még az sem, hogy vajon hogyan fogom másnap elmagyarázni, miért érkeztem haza rendőri kísérettel. Aludtam. Mélyen és boldogan... Egészen hajnal négyig.
   Először csak valami halk neszre ébredtem. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, hiszen az ember hajnali négykor még a saját nevét is csak némi gondolkodás után tudja felidézni. Aztán megint hallottam valamit. Kinyitottam a szemem.
   Az ágyam mellett ott állt anyám. Nem szólt egy árva szót sem, csak nézett. Én is néztem őt, és próbáltam eldönteni, hogy valóban ébren vagyok-e, vagy a rendőrautó után most egy furcsa álomba kerültem. Aztán megláttam, mi van a kezében. Egy zománcos fedő. A másikban pedig egy fakanál. Egy darabig csak néztem a két tárgyat, és próbáltam összekapcsolni őket az éjszaka eseményeivel. Nem sikerült.
   Aztán anyám megemelte a fakanalat, és abban a pillanatban hirtelen minden világossá vált. Nem azért jött, hogy megnézze, alszom-e, vagy hogy betakarjon. Ébresztőt hozott.
   Az első ütés még viszonylag visszafogott volt. Kopp. Én felnéztem, anyám rám nézett. Újabb ütés. Kopp. Aztán még egy. Kopp-kopp. Kezdtem sejteni, hogy itt valami komolyabb produkció készül. A következő pillanatban pedig megszólalt a teljes hangszerelés.
   - CSATT!
   A fakanál olyan lendülettel találkozott a zománcos fedővel, hogy szerintem a szomszéd házban is felmerült valakiben a gondolat: talán ismét szükség lenne a rendőrségre. Én felültem az ágyban, anyám azonban rendületlenül folytatta. Csatt-csatt-csatt! Egyre határozottabban verte a ritmust, és közben olyan nyugodt arccal nézett rám, mintha ez  lenne a világ legtermészetesebb módja annak, hogy felkeltsen hajnali négykor.
   Én közben próbáltam felfogni, hogyan jutottam el az iskolai buli vidám végétől odáig, hogy hajnalban a saját szobámban egy zománcos fedő szolgáltatja az ébresztőóra hangját. Aztán anyám megszólalt.
   – Aki legény éjjel, nappal is legyen az! - és folytatta a dobolást. Akkor már kezdett összeállni a pedagógiai koncepció. Anyám nem haragudott. Legalábbis nem úgy, ahogy az ember a haragot elképzeli. Nem kiabált, nem szidott le. Nem kérdezte meg, hogy „Mégis mit képzeltél?” Ő ennél sokkal magasabb szintre emelte a nevelést. Bemutatta a következményeket.
   Ha volt energiám éjjel a főtéren táncolni, akkor legyen energiám hajnalban is ébren lenni. Ha volt kedvem egy nénit táncra invitálni, akkor legyen kedvem végighallgatni az anyai zenekar hajnali koncertjét is. Ha pedig a rendőrök már hazaszállítottak, akkor az anyai büntetésnek még csak most jött el az ideje. A fakanál pedig rendületlenül dolgozott. Csatt-Csatt-Csatt.
   Én már nem is próbáltam megszólalni. Ott ültem, és kezdtem belátni, hogy az életben vannak olyan helyzetek, amelyekből egyszerűen nincs értelmes kiút. Ez pontosan ilyen volt. A rendőrökkel még lehetett viccelődni. Krisztiánnal még lehetett nevetni. De amikor az ember saját édesanyja áll az ágya mellett hajnali négykor egy zománcos fedővel és egy fakanállal, akkor azon már nincs mit tárgyalni. Ott már csak egyetlen kérdés marad:
   - Mikor lesz vége? Én akkor még nem tudtam.
   Anyám viszont láthatóan tudta, mert miközben tovább verte a tamtamot, olyan elégedett nyugalommal nézett rám, mint aki pontosan tisztában van vele, hogy az oktatási célkitűzés hamarosan teljesülni fog. És valóban. Aznap reggelre megtanultam valamit, amit sem az iskola, sem a rendőrség, sem az élet addig nem tudott ilyen hatékonyan megtanítani:
   - Az utolsó buszt nem azért kell elérni, mert különben nem jutsz haza, hanem azért, mert ha lekésed, lehet belőle főtéri buli, rendőrautó, bilincs, és végül egy hajnali négyórás koncert, de itt a koncertjegy árát is te fizeted meg. Mondanom sem kell, azon a reggelen a mosolyom egyáltalán nem volt őszinte. De egy életre megtanultam: aki legény éjjel, nappal is legyen az.

TM