Hat fekete bivaly –
         rossz lelkiismeret,
földöntúli, sötét,
         könnytelen menet -
vontat méla búval
         egy varázsszekeret.

Kötelek feszülnek,
         szarvak ringatóznak,
széllel kergetőznek
         felhői a pornak.
Hasadt bivalypaták
         hangyákat tipornak.

Most kel a Nap – virrad.
         Hosszúak az árnyak,
messzire vetülnek
         ólmos fecskeszárnyak –
frakkos vendégei
          izzó magyar nyárnak.

Jézusarcú búza-
          szem kalászba érett:
szőke búzatenger
           lengi a vidéket,
s ahogy a Nap felkel,
           úgy tikkaszt, úgy éget.

                       *

Péter-Pál kaszát fen,
            búzatő megszakad.
Ezer év Tiborca –
            csak a lelke szabad –
kérgesült kezekkel
             a mag népe arat.

Suhan a kaszaív,
             búzaszárak dőlnek:
szabályos rendekben
             borítják a földet,
magrejtő kalászok
             csokorba verődnek.

Marokszedő lányok,
              fejkendős asszonyok
sarlóval a kézben
              követik a nyomot –
kévét kötnek, s gyűlnek
              keresztek, asztagok.

                   *

Kalászból pergetni
              milliónyi szemet?
Kinek, ami jutott -
              sokféleképp lehet:
cséppel, nyugodt lóval,
              ki szérűn lépeget,

s tüzesgéppel hajtott
             cséplőmasinával –
lépést tartva korral,
             technikai árral –
megtoldva a hitből
             felnövő imával.

               *

Hat bivaly a porban:
             cséplőgépet húznak.
Messziről messzire
             hosszán keskeny útnak,
estig tartó kínján
            csontnak, élő húsnak.

Mezítlábon baktat
            a hajtó a vezér
ökör mellett, ostor-
            szíj, ha füléhez ér,
ránt egyet a jármon.
            Az ember csap, s beszél.

Sehol egy felhő,
           messze a szárnyék –
rövidül és kúszik
           alájuk az árnyék.
Mintha a levegő
          forró tűzzé válnék.

S ahogy egy domb mögül
          az út kikanyarul,
hat bivaly orrába
          vízpára iramul –
 szomorúfűzek közt
          zsombék és víz alul.

Csá! – ordít a hajtó,
          ostorszíj hasogat.
Rángatja a jármot,
          őrült bivalyokat –
de az útról letér
          az ördögi fogat.

S rezgő orrcimpákkal,
          felvetett hat fejjel
rohan a zsombéknak.
          Szentségel az ember,
száguld a vontatmány –
          a víz mindent elnyel…

Vízi bivaly módra
          hűsöl a hat állat –
nyakig elmerülve
          isznak, dagonyáznak.
Üvölthet a hajtó,
          a cséplőgép ázhat.

Áthajlott már a Nap
          fényíve az égen.
Az árny újra nyúlik.
          Szerte a vidéken
morzsol a vén idő –
          a sohase tétlen.

A hat bivaly elszánt:
          recseg a sok járom.
Nem látott még ember
          hetedhét határon
ilyen ősi erőt
           harminc tüzes nyáron.

Feszülnek az izmok,
          szemek kigúvadnak.
Talajt fog a lába
         fekete bús hadnak
és megmoccan a gép!
         Mint a Nap, haladnak.

              *

Ásít a napkorong,
         némák az asztagok.
Tücskök ciripelnek,
         egy gólya andalog.
Bogarak röppennek –
         zümmögő angyalok.

Megáll a gyászmenet,
         az út itt megszakad –
a gép megérkezett.
         Napokra itt marad
pergetni életet
         a magyar ég alatt.

2016. 04. 28.   Csorba Tibor