Elrejti magát a színes púder mögé,
tükör előtt bámul, jól takar a festék,
sötétbe zárt lelke talán még az övé,
elbírja még azt a hosszadalmas esték.
Szépen az ajkát vastagítja a bohóc,
és már eltüntette arca vonásait,
az artista melegít, torkában gombóc,
vakmerően feszegeti határait.
Amíg fel nem libben a függöny, gyakorol,
jól eljátssza azt, hogy boldog, szüntelenül,
odakint a közönség már jobban tombol,
morog az első sor már türelmetlenül.
Színes kócos haján és a krumpli orrán
meghökken, majd felderül a nagy publikum,
mit sem sejtve hahotáznak nyers humorán,
arcodba tortát nyom, fegyvere, komikum.
Szólás szabadságát most jól kihasználva,
foltozott, tarka ruhája pajzsként védi,
élvezi, hogy a reflektorfényben állva
nyelvbotlása most senki fülét sem sérti.
Az estet színezi a népek világa,
a résztvevő kába, udvari bolondok,
ti lettetek itt, ki a műsort csinálja,
és mit sem sejtve jóízűen tapsoltok!
De ahogyan az előadásnak vége,
az öltözői forgószékébe huppan,
tükörbe nézve elmosódik a képe,
lerúgja a nagy cipőjét, csak úgy koppan.
Alaposan törli sminkje maradványát,
már beletörődött a hétköznapokba,
nem kapja vissza ő sem a szabadságát,
bohóc is, az élet színpadának foglya.
