A park felé közeledve messziről megpillantotta a nagy tornyos sátort. Szokatlan izgalom lett úrrá rajta a látványától. Orrában érezve azokat a sajátos szagokat, illatokat, ami valamikor megszokott volt számára. Megállt, nézte egyre. Mint aki most érkezett meg az ígéret földjére. Érezte, száguldozni kezd a vére! Halántékán duzzadtak, kidagadtak az erek az izgalomtól. Ahogy lenézett a balkezében levő bőröndjére, markolta, mintha abba kapaszkodott volna. Elmosolyodott, ebben hordozta az ő titokzatos második énjét, mivoltát, mely valamikor egy világot jelentett számára. Két fülébe ivódtak azok az ismerős zajok, mit nap mint nap hallott. A cirkusz arénájának hangulatát aláfestő morajlás, hangzavar fokozódott, ahogy a sátor felé közeledett. Bent már elkezdődött az előadás. A sátorból közben egy lovász fiú tartott a ketrecek irányába, hogy megnézze, minden rendben van-e az állatokkal. Megszólította.
– Jó estét.  Legyél szíves, gyere ide.  Kérdezni szeretnék valamit.
. A fiú felé fordulva megállt előtte.
 – Melyik lakókocsiba lakik Alfréd a bohóc, és Helén?
 – Ott, abban! Tetszik látni? - válaszolt a fiú, kinyújtott kezével rámutatva.
 –  Igen,  köszönöm.  - válaszolt Erik, és elindult a barna lakókocsi felé.

   Helén magára maradt Adéllal. Ahogy az idő telt, egyre nyugtalanabbá vált. Közeledett  Alfréd fellépésének ideje. Helén úgy érezte, ha csak egy percre is oda kell mennie, legalább egy pillanatra lássa még fellépése előtt. Majdnem megőrjítette a nyugtalanság Alfrédért. Az ágyban Adél lehunyt szemmel aludt. Nyugodtnak tűnt. - Hála a Jó Istennek, ő legalább semmit sem fog föl abból, amik most ezekben a percekben történnek. Most talán egy percre, még alszik.
    Elindult a sátor bejáró felé, ahol a nézőknek fenntartott bejárat volt kialakítva. Résnyire széthúzta a bordó függönyt, bekukkantott. Valamelyest megnyugodott egy pár pillanatra, látva Alfréd fellépése ezután következik csak. – Még van egy kis idő.  Várok kicsit.
    Erik a lakókocsihoz érkezve hosszasan nézte az ajtót. A kiszűrődő zajokra koncentrált. Nem hallott semmit. A lakókocsiban csend volt. Tűnődött egy percig, kopogtasson? Látta, sötét van bent, a lakókocsiból nem szűrődött ki világosság.  Csendesen, óvatosan nyomta le a kilincset. Az ajtó engedelmesen kitárult, belépett a lakókocsiba. Senkit nem látott, üresnek tűnt, de a derengő utolsó napsugár fénye a kis ágyra vetődött. Mintha csak mutatta volna. Ott van valaki.
   – Ott, nézd csak.

  A kis ágyhoz lépett. Megpillantotta benne az alvó kislányt. Nézte. Érezte, valami melegség fut keresztül rajta, a feje búbjától, a lába ujjáig. Valami borzongás, olyan, amit még soha nem érzett. Nézte elbűvölve a kis sápadt arcot, lehunyt szemeit. Nem észlelte az idő múlását. Nem tudja mennyi idő telhetett el még ott állt, csak azt, hogy Ilyen békesség nyugalom még soha nem volt, mint most, ott bent a lelkében. Majd az ágy szélére ülve, maga mellé tette bőröndjét. Nem tudta megállni. Gyengéden az ujja hegyével megérintette a kislány arcát. Leküzdhetetlen vágyat érzett.

   – Add URAM, hogy láthassam a szemeit. – Kérlek, kérlek add, csak egyszer!
  A kislányon finom remegés futott végig.  A két kis szem lassan kinyílott. Ahogy Eriket megpillantotta, érdekes nem ijedt meg. Érdeklődve nézte. Nagy kék szemeit róla le nem véve.
   – Szia, Kis Csillag. Szia! - mosolygott rá. – Én Erik vagyok. Érted? Erik! - Olyan, mint Helén, az a két szem. ÚRISTENEM! Helén! Helén!
   – Te Adél vagy igaz?  Tudod, hogy nagyon szép neved van?
A kislány arcán mintha végigfutott volna egy kis szín, vonásai ott a szája szegletében  megmozdultak.
- Istenem! Édes  Istenem, mosolyog. - Érezte, soha nem fogja elfelejteni azt a lüktető boldogságot, amit akkor abban a pillanatban ott érzett Erik. Mámoros gyönyörűséggel emelte föl a bőröndjét.
   – Adél! Adél!  Nézd, mutatok neked valamit.
   Elkezdett kipakolni a kofferből. Előkerült minden, amit magával hozott.
   – Várj picit Adél.  Nem megyek el, csak átöltözök.
   A másik helyiségbe lépett, magával vitte ruháit. Kis idő múlva tért vissza,  felöltözve bohóc ruhájába. Adél nézte, s úgy tűnt, mintha mosolyogna.
 – Várj, csapott a homlokára.  Ezt nézd meg. - Előkapta a kis fekete dobozt, kiszedve belőle a tégelyeket, tubusokat. Festeni kezdte arcát. Piros, sárga, és főleg fehér festékkel. Vékony fekete vonalakat, íveket rajzolva,  hogy az arcán a színeket elválassza egymástól. 
   A csoda bekövetkezett! Adél elkacagta magát. Először halkan erőtlenül. Aztán egyre erősödve, gyöngyöző döcögéssel. Adél kacagott, majd felülve Erik arca felé bökött mutató ujjával, megérintve. Ekkor kinyílt  az ajtó, hogy észre sem vették. Halálsápadtan, fal fehéren, Helén állt ott.  Nézett mintha  kísértetet látna. Ahogy feléje fordultak mindketten. Adél megszólalt
   – Anya!  Anya.
  Helén szinte sikoltva.
   – Erik,  Erik!  Te vagy az? Mi történt itt?  Adél!  Adél,  kislányom!  Édes Istenem, mi történt? Köszönöm Jézusom, köszönöm! Erik, Erik!  Hogy csináltad? Köszönöm neked!  Alfréd!  Van Isten, mondtam! Látod, mondtam segíteni fog!
    Kezeit összekulcsolva fel felé nézve, szinte tébolyodott áhítattal rebegte fuldokolva a sírástól. – Tudtam, tudtam, éreztem, segíteni fogsz Uram!  Tudtam, hogy nem hagysz el bennünket!
   Erik nézte, felindulva Helént. És szemei elhomályosodtak egy pillanatra valamitől. Lenyűgözte Helén boldogságának látványa. Élete talán legnagyobb sors szolgáltatta elégtétele volt ez a perc, ahogy  a történtek lejátszódtak. Állt méltóságos komoly arccal, s nézte Helént. Hmm! Még mindig gyönyörű!
 – Alfréd? Vele mi van? Hol van most? - kérdezte Erik.
 – Még egy akrobata csoport van előtte és ő következik. - rebegte maga elé Helén alig hallhatóan, majd újra hangosan szinte kiabálva.– Erik! Hogy kerültél ide, és Adéllal mi történt?
 – Magam sem tudom Helén. - válaszolt szinte álomba révedten Erik.
Lassan elmerülve a gyönyörűségben mondta ki.
 – Ilyen boldognak nem éreztem még magamat.  Mikor kinyitotta a szemét.  Rám nézett. Nevetett hangosan.
Helén felkiáltva vette át a szót!
– Igen, Igen!  Mintha villám vágott volna belém, amikor ideértem.  Ahogy beléptem. Nem, nem hiszem el!  Erik, édes Istenem!
– Helén. - szólt Erik alig hallhatóan, most már nyugodt hangon. – Nyugodj meg,  nincs semmi baj.  Azt mondd, hol találom Alfrédot? Kérlek, vezess oda hozzá.  Nem tudom mi, hol van. Elszoktam kicsit ettől a világtól.
Helén megilletődve figyelte szavait.
 – Alfréddal kell most lennünk.  Vezess oda,  kérlek! - folytatta most már a szokott csendes nyugodt hangján Erik, az átélt felemelő viharos percek hatását leküzdve, visszanyerve józanságát.
  – Azonnal Erik.  Csak felöltöztetem Adélt,  őt is visszük! Ezt látnia kell Alfrédnak is. Istenem!
 Erik beleegyezően mosolygott, bólintott.  Elindultak a sátor bejáratához. Helén elől, karján a kis Adéllal. Erik kissé lemaradva követte. Tetőtől talpig végignézve,  hibátlan alakját. Amiből sütött a nőiesség. Adél, ahogy Helén a karjaiban vitte, átölelve. Arccal Erik felé, kuncogva gőgicsélt.
  – Anya, anya,  Erik,  Erik.
  Újból kacagott azzal a gyöngyöző, kis döcögő nevetéssel. Közben ujjával Erik felé mutatott. Helén szorosan ölelte magához, simogatva, arcához húzva.
   A sátor bejáratához értek. Beléptek a kis folyosószerűen  felállított ponyvák közé.
  A zenekar épen akkor húzta a tust, Alfréd belépőjét. Mindketten pattanásig feszült idegekkel figyeltek. Helén résnyire széthúzta a függönyt, belesett. Adélt most Erik tartotta a karjaiban. Fogta lágyan magához ölelve, az arcához simulva. A műsor elkezdődött. A taps bejött minden poénra, de inkább tartózkodónak, udvariasnak tűnt. Erik egyre nyugtalanabbul várt.
   – Ez nem jó így! Ennek nem így kellene hangzania. Tennem kell valamit,  ha már itt vagyok. Nem bánom akármi is lesz! Reszketni kezdett minden ízében! Adél is remegett a karjaiban. Ahogy Erik tartotta. Nem bírta tovább! Ahogy a bal kezével tartotta Adélt. Jobbjával zakója zsebéből előhalászta nagy piros gömb orrát.
   – Helén!  Helén!  Fogd Adélt!
   A földre mellé állította a kislányt! A modellező gumit hátra húzva felillesztette az orrát. Előhalászta a másik zsebéből zöldszínű parókáját, felhúzta fejére!
   A függönyt félre rántva beugrott a porondra!