Amikor az ember eljut egy bizonyos pontra az életében, néha megfordul benne a gondolat, milyen lenne, ha egyszer nem előre, hanem visszafelé indulhatna el az időben. Ha nem a jövő felé lépkedne, hanem lassan visszabontaná önmagát. Mindazt, amivé lett, míg végül elérkezne oda, ahol még semmi sem történt meg...
Így hát elindultam visszafelé. Nem kellett hozzá varázslat, csak egy csendes este, amikor leültem, és hagytam, hogy az emlékeim egymás után kinyíljanak előttem. Először még minden ismerős volt. Ott voltam a mostani életemben, a harminckilencedik évemben, a gondolataimmal, a terveimmel, a fájdalmaimmal és mindazzal a szeretettel, amelyet nap mint nap igyekeztem szétszórni magam körül. Mielőtt azonban bármit is elveszíthettem volna, előbb meg kellett tanulnom, milyen érzés szeretni.
A jelen lassan hátrálni kezdett. A terveim, a munkám, a felelősségeim, a mindennapi küzdelmeim mind visszasüllyedtek az időben. A betűk, amelyeket papírra vetettem, sorra visszatértek a tollam hegyére, a kimondott szavak visszaköltöztek a számba, a történetek pedig, amiket másoknak meséltem, újra néma gondolatokká váltak bennem.
Ahogy egyre messzebb kerültem a jelentől, sorra elevenedtek meg előttem az életem apró és nagy pillanatai. Voltak időszakok, amikor úgy éreztem, enyém az egész világ, máskor pedig egyetlen nap végigélése is komoly erőfeszítést igényelt.
Visszatértek az első komoly döntések, a felnőtté válás bizonytalansága, az útkeresés, a szerelmek és az újrakezdések. Aztán az iskolás évek következtek. Az első barátságok, a titkok, a nevetések, a csalódások, és azok az álmok, amelyekről akkor még mindannyian elhittük, hogy valóra válhatnak.
Még tovább haladva visszacsöppentem a gyermeki gondtalanságba. Abba az időbe, amikor a világ határtalannak tűnt, és a legnagyobb problémát az jelentette, mikor ér véget a játék. Amikor még nem tudtam, hogy egyszer lesznek olyan napok, amelyekre egész életemben visszavágyom.
Az emlékek egyre gyorsabban peregtek előttem, az ösvény pedig mind keskenyebbé vált. Végül már nem voltam gyermek sem. Egyre kisebb lettem, mígnem eltűnt belőlem minden, ami addig meghatározott. Nem volt nevem, nem volt múltam, nem volt egyetlen emlékem sem. A földi életem lassan feloldódott a végtelenben, mintha soha nem is létezett volna. Mögöttem maradt minden találkozás, minden ölelés, minden könnycsepp és minden kimondott szó. Végül megérkeztem oda, ahol még semmi sem kezdődött el. A boldog semmibe.
Itt nem volt fájdalom, nem volt hiány, nem volt félelem. Nem kellett aggódnom senkiért, és nem volt senki, akitől búcsút kellett volna venni. A csend körülölelt, és benne még minden lehetséges volt. Nem tudtam, mi a szeretet, de nem ismertem a veszteséget sem. Csak voltam, valahol az időn kívül, a létezés küszöbén.
Aztán a távolban feltűnt egy kék bolygó, a Föld. Rajta egy jövőbeli élet körvonalai. Egy család, egy férfi, akivel egyszer találkozni fogok, és három gyermek, akik örökre megváltoztatják majd az életemet. Még akkor is, ha egyikük csak egyetlen órára érkezik hozzám. Még nem tudtam kik ők. Nem tudtam mennyi öröm és fájdalom vár rám, és azt sem, hányszor kívánom majd, bárcsak visszatérhetnék ehhez a végtelen nyugalomhoz.
De valami mégis a Föld felé húzott. Talán a szeretet, amelyet még nem ismertem. Talán a történet, amelyet még nem írtam meg. Talán az a különös vágy, hogy egyszer én is részese lehessek ennek a hatalmas, gyönyörű, és néha kegyetlen világnak. A boldog semmi csendjében még egyszer megpihentem. Előttem az örökkévalóság, mögöttem a semmi, és valahol a kettő között ott várt az élet. Aztán elindultam.
Nem tudtam, ki leszek, mit veszítek el, és kiket szeretek majd úgy, hogy a hiányuk is örökre bennem marad. Nem tudtam, hogy a szeretet egyszerre lesz a legnagyobb ajándékom, és a legmélyebb fájdalmam. Csak egyetlen lépést tettem a végtelenből a létezés felé, és megszülettem. Mert mielőtt mindenem lett volna, semmim sem volt. És mielőtt bárkit elveszíthettem volna, még nem tudtam, milyen csoda valakit szeretni.