Ráncok évek egyre jobban, rám telepedtek,
indák évtizedei körém tekeredtek,
láttam tölgyet borostyán szorításában,
toportyánt vadászcsapdának fogságában.

Ám a tölgy szenvedett de nem mutatta,
aranysakál vagy róka, lábát leharapta,
míg az ember, emberként éli sorsát,
nem épít az Istenhez égi lajtorját.

De épített templomot, hol az Urat imádja,
lelkének sokszor, itt a megnyugvást találja,
gyertyának lángjai, meg-meg lobbannak,
kövezetén a lábak, néha csosszannak.

Ha útra kél bakancsot húz mi tartja lábát,
de ha vízre száll, biztos bont vitorlát,
sokszor a sétához elég egy jó bőrcipő,
boldogsághoz viszont rövid a földi idő.

Csapongó gondolataim, múlóidővel futnak,
fájó sebek hegednek, netán gyógyulnak,
múzsám hol alszik, vagy ösztökél engemet,
hogy szebbé tegye a tündérkertemet.

A nyíló ajtóra pillantást vetettél,
mosoly jelent meg arcodon, ahogy rám néztél,
mimikádban bujkál egy édes huncutság,
így gyorsan eloszlott, bennem a bénultság.

Vágytam nagyon, csak egy szeretet ölelésre,
amely szívemnek volna, elektron töltése,
ajkad vonzásában, szikrázott a levegő,
olyan volt ez akkor, mint mágneses mező.

Ám sajnos közénk álltak, azok az évek,
de üzenetet küldök a világmindenségnek,
a távozó fényfotonok visszatérhetnének,
lenne tere a szerelem beteljesülésének.

A szerelem hidd el nem korhoz kötött,
egyszer ilyen, máskor olyan ruhát öltött,
de bizony szívembe sokszor tőrt döfött,
míg a nyilazó angyal, köröttünk röpködött.

Barcs, 2019.07.28.