Ők ebben az évben gyökeret vertek a szívembe, olyan erővel, ahogyan csak a gyökér képes. Már orkán sem tudná kitépni belőlem őket. Minden rájuk emlékeztet.
  Mézédes barackot termő fáik, különleges körték, és a szőlő íze ! Istenem milyen lehet a belőle készülő bor? Nem tudhattam meg, mert ma már csak annyi terem a lugason, amit könnyűszerrel megettünk. Ha nem mi, akkor boldogan besegítettek a szürke bundát viselő mókusok. Lefotóztam egy nagy fürtöt, amelyből egyetlen szemet sem mi emberek ettünk meg, csak a a mókuskák. Persze nem volt nehéz dolguk, mert István a lugasnak támasztotta a létrát, megkönnyítve ezzel a dolgukat. Saját szememmel láttam, miként osonnak fel a létrán a szőlőhöz. Ha már ott van, nehogy már ne könnyítse meg a dolgukat! Az állatok nem buták, főleg ha a hasukról van szó. Aztán jóllakottan kényelmesen távoztak, de előbb még ittak egy kis vizet az itatóból.            
  Nagy a szárazság, öt hónapja szemernyi eső sem volt. Az erdei állatok - jobb híján - bejönnek a lakóház közelébe, ahol még a locsolás miatt találnak üdítő zöldet, és persze vizet is. Külön etetni nem szabad őket, mert ezek vadon élő állatok, és hamar támadnak. De nekem Pityu megengedte, hogy a dinnyehéjat nekik adjam. Mindig azonos helyre kellett kivinnem nekik.
  Jöttek is az őzikék, először csak egy felnőtt, aztán “ egy férfi-egy lány “, majd egy csemete. Később jött egy mama az ikreivel. Szívemet mindig megmelengette látványuk. Sok képet készítettem róluk. Az ember valamiért szereti az őzikéket. Miután hazajöttem, mondta Pityu Boriskának: észrevetted anyuka? mióta Marika elment, nem jönnek az őzek! Óh, Istenem! mit éreztem e szavak hallatán? Ezt a két idős embert nagyon megszerettem, nagyon a szívembe zártam . Ilyen mondatokból tudok arra gondolni, én is mennyire hiányzom nekik. Arra gondolnak, ha Marika elment, még az őzek sem jönnek már hozzánk. Pedig tudjuk, hogy az őzek azért nem jönnek, mert elkezdődött a száraz fák kivágása, ami nagy zajjal jár.
 Különböző időszakokban, különböző állatok látogatták a kertet. Hálaadás közeledtére egy csapat vadon élő pulyka jött csemegézni az udvaron fellelhető magokból, jelezve, hogy nemsokára itt az idő, hálát kell adni a termésért. El ne felejtsétek emberek.
  Pár napig, naponta egy 15 főből álló kócsagsipkát viselő fürj repdesett és csipegetett a földi magokból. Azt gondolom a fenyőfák tobozából kihullott magokat szedegették - eszegették vidáman.
  Egy időben kolibrik repkedtek a nekik kirakott itató körül. Igen pici madárkák, olyan gyorsan verdesnek szárnyukkal, szinte nem is látni, hogy van nekik. Egy alkalommal az üvegezett sárszobába repült be egy közülük. Szegényke mindenképpen az üvegen át akart továbbszállni. Úgy elfáradt a szárnycsapásoktól, hogy simán megfoghattam, megsimogathattam, majd hagytam elrepülni kezemből. Maradandó élmény számomra.
   Na és persze a madarak közül mindenek felett a kék madárnak örültem a legjobban. Sokszor próbáltam fotózni, de nem volt könnyű dolgom. A madár incselkedett velem. Gondolom érezte, hogy nagy jelentőséget tulajdonítok neki, mert rendesen illegette magát, mintha csak mondaná: most kapjál le Marika! és már repült is egy másik ágra.
    A kék madár láttán, édesanya jutott eszembe. Mesélt egy filmről, amit Annus nénivel látott a moziban, ahova csak nagy ritkán jutott el, de az élményt hetekig nem tudta elfelejteni. Annyiszor elmesélte nekem fejés közben, hogy számomra is emlékezetes maradt.
   És most láttam a valóságban is, - bizony létezik a kék madár! Egy időben itt élt West Pointban velem és szeretteimmel.
Mindnyájunknak elhozta a boldogságot ő... a kék madár.