Az emlékezés is koszorúvá válik,
szemedből néha kirobban könnyed,
tövisből font árnyék, mely kísér,
kővé vált megsebzett szíved.

Kinek kezdete nincs, annak vége sem,
szikrázó nyomokban Csillag kihunyt,
megérted már azon hideg teleket,
mikor szán nem siklott, hó sem hullt.

Érzed hidegét a télnek - vacogsz,
egy kis kocsma utadba térdel,
magadban kicsit gondolkodol,
bemenjek - mögötted egy ittas énekel.

Bentről citerahúrokat pengetnek,
tetszik - hisz nagyapád is evvel játszott,
annak testvére meg tamburázott,
de jó volna látni az elmúlt világot.

Így tépelődve nyitottam ívónak ajtaját,
pár borozgató férfi támasztotta asztalát,
amott a vaskályha mellett a két zenész,
ruhájuk hétköznapi, olyan csenevész.

Ám valami furcsa, mi szemnek feltűnt,
külön egy asztalnál nem férfi ült,
egy cigány lány meglátott, odajött,
kérte a tenyeret, hogy mondja a jövőt.

Elámultál e furcsa merészségen,
még nem jósoltak, így kíváncsi lettem,
sorolt mindent, de nem hittem,
majd szava elakadt, rám nézett ijedten.

Fiatal úr, magának a magamfajta
jósolni már nem tud - képtelen,
de csak annyit mondhatok, vigyázzon!
Sok gondja lesz még a jövőben.

Faggattam volna tovább Őt, elviharzott,
asztalához nem ült vissza, faképnél hagyott,
mintha sosem járt volna itt - úgy távozott.