Csak arról szólhatok
Mezei István

Ami még ölel, csak arról szólhatok,
és perel a szám, míg nem leszek halott,
elillant illatok, harmat ezüstje
reggelim, ebédem nagy forró üstbe,
a tétova ember és könnyáradat
nyomát szél szárítja és a forró Nap,
Afrika méhében vajúdó halál
még vakon toporog, de ide talál,
ahol a kezdet volt, ott fogan a vég,
széttárja kezét a tehetetlen ég
ásítva fordul egyet a Galaxis,
zászlót bont benne az Apokalipszis
széttárja kezét a tehetetlen ég,
az éjben pár béka néha felbrekeg,
ha vaddisznó csörtet, még él a berek,
riadt a fácán, hangosan cserrenve
visszamenekül a zöld nádtengerbe, 
hová csomagoljam rögeszméimet,
 e játszma végén majd senki sem nevet,
csak arról írhatok, ami körül vesz,
nyitva a szemem, bár nem vagyok vátesz,
értetlen mered méla kormányablak,
nincsenek lovak, elfogyott az abrak,
a természet testét buta rák rágja,
magát is öli gazdáját pusztítva,
néma teraszomra  éjjel kiülök,
csak róka ugat, nem hegedül tücsök,
nem trilláz a húron, és nem ciripel,
nincs is már kinek, és nincs is már mivel,
kiégett a fű, meggyulladt a talpam,
a siker himnuszát rosszul szavaltam.

Mit érzek, látok, csak arról sírhatok,
elillant pillanat, édes illatok,
pálinkázó reggelek, oszt jó napot.

2019. 06. 27.