Lágy pára kélne hajnalom küszöbén,
s szép zuzmóknak ágyán megpihenne a fény.
Nem lennék sötét, mélybe húzó vadon,
csak egy selymes ösvény minden vadlábnyomon.

Törzsem kérge lenne
a meleg, örök hűség,
s bennem oldódna fel minden keserűség.

Ha én erdő volnék, mindig csak ragyognék,
lombjaim közt, napnak sugarából, aranyhidat fonnék.
Minden kedves lénynek menedéket adnék,
mint vihartól is óvó, zöld selyemhajlék.

Nem lennék más, csak lüktető béke,
a világ zajának gyógyító igéje.
Nem ismernék árnyat, se fojtogató ködöt,
fényt szőnék a szélben a vén tölgyfák között.

Madár dalolna, s virág ragyogna minden ágam végén,
mint csillagok fent, a smaragd éj mélyén.
Forrásom vize tisztán csak bugyogna,
minden fáradt vándor ihatná a vizét,
senki sem szomjazna.

Gyökeremmel a földet
lágyan átölelném,
minden emberszívben
a reményt, bizony, én meglelném.

Mikor az éj majd sötétjét elhozza,
az én sűrűm önmagában, örök fényt hordozna.
Belső tüzemből gyúlna fel minden kicsi ágam,
hogy ne tévedj el soha
ebben a világban.

Ha én erdő volnék, mindig csak ragyognék,
lombjaim közt, napnak sugarából, aranyhidat fonnék.
Minden kedves lénynek menedéket adnék,
mint vihartól is óvó, zöld selyemhajlék.

Zöld erdőmnek mélyén arany napfény terem,
lágy moháknak ágyán béke lakna velem.
Nem lenne sötétje az én lombsűrűmnek,
hajlékot adnék én minden teremtménynek.

Ha én erdő volnék, mindig hozzád szólnék,
minden áldott napot vígan átdalolnék.
Ágaimból aztán palotát emelnék,
viharos időkben puha fészked lennék.

Madaram dalolna legvégső ágamon,
csillag is aludna sűrű árnyékomon.
Forrásvizem tiszta tükör lenne,
minden csodás állat megfürödne benne.

Gyökerem a földnek mélyén kapaszkodna,
lombom a felhőkkel halkan imádkozna.
Nem bántana senkit az én szép vadonom,
szeretet járná át minden áldott napom.

Ragyognék, ragyognék,
földnek tükre volnék,
menedéknek háza,
Isten zöld világa.

Lágy pára kélne hajnalom küszöbén,
s szép zuzmóknak ágyán megpihenne a fény.
Forrásomnak vize tiszta tükör lenne,
s aki belenézett, újra boldog lenne.

Gyökeremmel földem
oly szorosan ölelném,
hogy minden emberszívben
a szeretetet ott benn,
bizony, én meglelném.

Ragyognék, ragyognék,
s menedéke volnék,
mint egy örök hajlék,
bárcsak megtehetném,
s csak egy erdő volnék.