Hogy mily utakon jártam,
tán sosem hinnéd el nekem,
egy csodálatos virágoskertben,
ott amit valaha rég elvesztettem,
nem gondoltam, hogy megtaláljam,
a nagy őt – téged édes kedvesem.
Mert te vagy, az aki álmaimban,
örökösen, vissza-vissza térsz,
ha hiszed ha nem, ez azért van így,
mert én benned, te meg bennem élsz.
Ezek a szép álomképek, hidd el,
nagyon - nagyon rövid ideig tartanak,
mikor a valós élettel keveredve,
színesebb képet festenek a holnapnak.
Így élhetőbb ez a kemény világ,
még akkor is, ha mást mutat a valóság,
mosolyog most rád, a tőlem kapott virág,
ugye őrzöd még, a szegfű préselt szirmát?
Amit valaha, egy késő délután nyújtottam át,
majd adtad felém, ajkad édes csókját.
Varga István-Barcs.