Nem morbid csak elkerülhetetlen

Az elmúlás arctalan fád személytelen
nem kell hozzá kötél méreg a fél zsilett
egy tömbben nyújtom át neki az életem
közben nem veszítem el a Türelmemet
harcolt jogom van a végső pillanatra
ha ellenem zizegnek a szikék halkan
ajkamba harapok mint marnak vállamba
elhallgatok hogy a sziszegésük halljam
az öntudat homályos mint kormos lámpa
és már alig tudom ki vagyok te ki vagy
nem emlékszem a borra csókra a lányra
magába fordul értelem sorvad az agy
hiába lázad a szív vese az elme
az idegeimben még táncot jár jajom
párává bűzlik testem keserű nedve
a Türelem fegyelmez neveli fajom
puffadt láb rossz járás tompult emlékezet
a hajszálerek keresnek új utakat
próbára teszem fáradó Türelmemet
bár kopott rajta már a máz a vakolat
a kínok majd hurkot vetnek átkarolnak
közöttük is a szépségen töröm fejem
ha szorítását érzem a Vasmaroknak
meglátom a Türelem mit terem nekem.

2014. 06 11.