Mesterien dúlnak tüzek a képzeletemben.
A messzit győzködöm, a borongós hallgatag
rejtekeit. Ahol senki sincs, csak egyedül Te,
s vágy ölében tekeregve, mutatod magad.

Vad táncodban, kevélyen a csalfa fények között,
rád hull újra a szent palást, fogva tart s ölel.
Te csak a tükörbe látod, hogy palástod mögött
foszlik az eltakart, hazug világ gyötrelme.

Felkelő nap kitörölte első sugarával,
tükrödből az összes képet. Ropogva repedt
a sok szilánk szemembe, hogy tűnjön el szégyened,

hogy ne lássalak, ne lássam a mozgó vágyat,
mely tested szépségéből mindent perzsel eléget.
Ami hozzám kötött, porrá semmisítetted.