A csend ma mellém ült,
nem szólt, csak nézett sokáig,
mint aki tudja, mennyi könnyet,
rejt a szív, reggeltől éjszakáig.

Nem kérdezett, hogy mi fáj,
nem kutatta sebem okát,
csak rám terítette némán,
a hallgatás puha takaróját.

Ebben a csendben hangos,
minden elfojtott óhaj,
mi lett volna ha teljesül,
minden búcsú, minden sóhaj?

Olyan jó, hogy velem marad,
ha a szó már semmit sem ér,
mert a hang csak akkor gyógyít,
ha a szívedig elér.

A csend tudja a titkok nyelvét,
könnyeid súlyát ismeri,
míg mások válaszokat keresnek,
ő csak a lelkedet töltheti.

Mert van egy hely a szív alatt,
egy halk, mély rezdülés,
ott nem szól már semmi hang,
olyan, mint eső utáni felüdülés.

A csend nem üres, nem hideg,
nem magányos hallgatás,
inkább puha menedék,
egy elfáradt dobbanás.

Ott pihen meg a sok szó,
a kimondott és a néma,
ott gyógyul minden seb,
ott a lélek tápláléka.