Halni készül a csend, mély bíborba vontan.
Sírnak a csillagok, a vén hold is szótlan.
Éj, szemfedő alatt, nyugszik, pihen, holtan.

Fúvatlan a szél is, poroszkál, nem vágtat,
földig hajlítgatva ropogtatva ágat.
Hamuval takar be tompuló szikrákat.

Szakadt jövőképpel, balsors lesz a látnok,
szűnő lángtincsekből szürkülő zsarátnok,
utolsót lobbanva, magának arát lop.

Kihűl a forró vágy, szerelem, szép tevés,
nászágyban középen fekszik a kétkedés,
s lidérccé vajúdja a sivár ébredés.

Háborog hullámként, s bűnösök vétsége,
láthatatlanná lesz, az igaz mélysége,
elvész  szótengerben értelem, kéksége.

Magányosan lépked, céltalan barangol,
az ki önszántából nem "nagy" csak kalandor, 
Istent szólítgatva, mikor a harang szól.