Van egy hely, a mi kis menedékünk. A gyerekek kedvenc helye, ahová valahogy mindig jó megérkezni. Egy hely, ahol a világ lelassul, ahol a hétköznapok zaja elhalkul, és marad valami egészen más... A Sajó egyik kanyarulatánál bújik meg, két régi bányató között, a hegyek ölelésében. Már az odavezető út is olyan, mintha egy másik világba vezetne. A táj egyre csendesebb lesz, a házak ritkulnak, aztán egyszer csak ott vannak körülöttünk a hegyek. Méltóságteljesen, mintha évezredek óta vigyáznának rá.
   Reggelenként különösen varázslatos itt minden. A hegyek mögött lassan világosodni kezd az ég. Először csak egy halvány, rózsaszín csík jelenik meg, aztán aranyba fordul a hajnal. A nap első sugarai végigsimítanak a hegyoldalakon, megcsillannak a bányatavak vizén, és egyszer csak az egész táj fénybe öltözik. Ilyenkor az ember csak áll, és arra gondol: ezért érdemes volt ide eljönni. A csend pedig egészen különleges. Nem az a városi. Ez valódi, mély csend. Olyan, amelyben meghallani a fák rezdülését, a szél játékát az ágak között, a víz neszét, és a fecskék ébredését. Ők a kis faház állandó vendégei. Reggelente vidám csivitelésükkel töltik meg a tájat, ide-oda cikáznak a ház körül, mintha ők is tudnák, hogy itt valami jó dolog történik.
   A gyerekek sokszor csak állnak és figyelik őket, ahogy egy pillanat alatt eltűnnek a szemük elől, majd újra visszatérnek. De nemcsak a madarak látogatnak el hozzánk. A kertnek mintha saját kis élővilága lenne. Néha egy nyuszi bukkan fel a fűben. Óvatosan megáll, körülnéz, megrágja az orgonabokor leveleit, aztán, mintha mi sem történt volna, továbbszalad. Máskor őzek jelennek meg a közelben. Csendben lépkednek, óvatosan figyelnek bennünket, majd néhány pillanat múlva eltűnnek a fák között. Olyankor még a gyerekek hangja is elhalkul, mert mindenki tudja: most valami olyat látunk, amit nem lehet előre megtervezni.
   Néha egy-egy kíváncsi madár is közelebb merészkedik. Pillangók táncolnak a virágok fölött, szöcskék ugranak a fűben, és az ember egyszer csak rájön, hogy a kert valójában nem is a miénk. Mi csak vendégek vagyunk benne. A gyerekek számára ez a hely maga a felfedezés. Minden bokor mögött lehet valami érdekes, minden ösvény vezethet valahová, minden tóparti séta tartogathat egy újabb kalandot. Kavicsokat gyűjtenek, nyomokat keresnek, figyelik az állatokat, apró csodákat fedeznek fel. Nincs szükségük telefonra, játékokra vagy hangos programokra. Elég nekik egy darab erdő, egy tópart, és egy kis szabadság. Nekünk pedig talán éppen ugyanezért fontos. Mert itt egy kicsit mi is visszatalálunk önmagunkhoz.
   Este, amikor elcsendesedik minden, egy újabb arcát mutatja a környék. A nappali fény lassan eltűnik a hegyek mögött, az ég narancsszínű, majd lila lesz, végül pedig besötétedik. A bányatavak felszíne feketébe borul, fölöttünk pedig megjelennek a csillagok. És ahogy egyre sötétebb lesz, úgy lesz egyre több látható belőlük. Olyankor ki lehet ülni, felnézni az égre, és hosszú percekig csak nézni a messzeséget. A város fényeitől távol, az ég egészen más. Mélyebb, tisztább, végtelenebb. A gyerekek kérdeznek a csillagokról, mi pedig próbálunk válaszolni, miközben valahol mélyen tudjuk, hogy talán ezek lesznek azok az esték, amelyekre egyszer majd felnőttként is emlékezni fognak, mert végül, talán nem a faház falai maradnak meg bennük, hanem a reggeli napfény, a fecskék csivitelése, az őzek csendes megjelenése a kert szélén. A tó tükrén remegő hold fénye, a közös nevetések, az esti beszélgetések. Az az érzés, hogy itt együtt vagyunk.
   Ezért szeretjük annyira ezt a kis faházat. Mert nem tökéletes, és talán éppen ettől lett tökéletes nekünk. Egy apró hely a hegyek között, ahol van időnk egymásra. Ahol a természet bekopogtat az ajtónkon, és néha egy őz, egy nyúl, vagy egy kíváncsi madár a vendégünk. Talán ezért lett ez a hely a mi kis titkos világunk. Ahol a hegyek őrzik a csendet, a tavak az eget, a fecskék a reggeleket. Az őzek és nyulak pedig időnként emlékeztetnek bennünket arra, hogy nem mi vagyunk itt az egyetlenek. Mi csak megérkeztünk egy olyan helyre, amely valahogy mindig is várt ránk. És amikor eljövünk, mindig magunkkal hozunk belőle egy darabot. Egy napfelkeltét. Egy nevetést. Egy madárdalt. Egy csillagos estét. Egy emléket. A kis faház emlékét, valahol a Sajó kanyarulatánál, két bányató között, a hegyek ölelésében.

TM