Egy újabb hét, megint egy hétfő
türelmetlenségem egyre csak nő
Kérdések állnak, válaszok nélkül
a múlt lassan fertőtlenítőbe merül.
Egyre közelebb jönnek a falak
s már nehezen megy le a falat.
Zihálok és levegőért kapkodok
már nem is tudom ki vagyok!
Fénytelen fakó bőröm, már sárga
remélem ez csak a vitamin hiánya.
Kitárom nagyra ablakomnak szárnyát
nem veheti el senki a napnak sugarát.
Szívom magamba a frissnek hitt levegőt
nézem az ablak alatti türemkedő zöldellőt.
Rohan az idő nem állhat meg, nem teheti
ő maga is egyfolytában a megoldást keresi!
Füstöl a klaviatúra, zsongnak a sorok
érzem lassan már ebbe belepusztulok
Bár hallhatnám a sztráda morajlását
az emberek nyüzsgését, sokaságát!
A vonatok csattogó zakatolását
a padon ülő nénikét pletykáját
de nem hallok mást a falakon át
a haldokló élet nyöszörgő dalát.
Ó hogy lennék én most fecske
ki el szállhatna innen messze
de maradok, szővöm álmomat
jól bezárták szűkös kalitkámat.
Mikor állhat vissza a régi rend?
Ki mondja meg, most nagy a csend!
Bizonytalan némaság, ez nem trend!
Csend van, félelmetesen csend!
