Volt egyszer egy kéz, amit nem kértek soha,
mégis mindig nyúlt - csöndben, szelíden oda,
ahol könny csordult, s szó már soha nem akadt,
s csak egy simítás gyógyított percek alatt.

Volt egy mosoly, mely soha nem várt viszonzást,
csak adott - mint reggel a napfény ragyogást.
Megértett egy tekintetet is félúton,
s leült hallgatni, ha szív szólt halkan, búgón.

Volt egy szív, mely sose kért, de mindig adott,
egy-egy öleléssel hegyeket mozdított.
Nem szólt nagyokat, és nem is kért tapsokat,
csak élt másokért - és szerényen ragyogott.

Ülök egy padon, s elgondolkodom némán,
a fűzfa susogása álmot szór énrám.
A szél emlékeket hord, a múlt visszaint,
egy halk köszönöm száll... itt vagy velem megint.

2025. április 15.