Tudtuk, hogy elmész egyszer,
Megtérsz oda, hol nincs visszaút.
Tudtuk, hogy szenvedés is az élet,
Mindenkinek így vagy úgy, kijut.
S erős vigasztalja a gyengét,
Földről felemeli.
Szeretet az segít, ad reményt,
Vigasztalja, a nap még kisüt neki.
De te mégis szótlanul elmentél...
Üzented: „Isten veled!”
Hullottak a néma könnyek.
Kérdésre nem jött felelet...
Most gubbasztok a téli hidegben.
Mint madár a hóborította fán,
Nem jut egy gondolat sem eszembe.
Elfásult lelkem kihűlt talán,
Várom, hogy a folyón túl
Felragyog majd a napsugár.
Egy-két boldog nap még nekem is jár,
Télen minden hideg, s minden kopár.
S addig fénytelen napok járnak,
Csak a varjak károgását hallom.
Fázom, vágyok a fényre,
Ha felébredek még reggelente.
Múlnak a napok, az idő jár tovább,
Birkózok a lélek magányával.
Várom, hogy elmúljon a hideg tél,
S lelkemben felolvadjon a jég.
Mosonmagyaróvár, 2018. január 23.
TM
