Ahogy a mély éjben egyedül ballagok
a kertkapun túl, de innen az éteren,
szirmaik bontják odafenn a csillagok,
sajnálom, hogy a fényüket nem érthetem.
Lenéznek reám és rajtam mosolyognak,
de ők sem tudhatnak sokkal többet, mint én,
hiába rokonai holdnak és napnak,
míg én magányom taposom e sártekén.

A tengernyi tudás, az ismeret mit ér,
tőlük és magamtól folyvást azt kérdezem,
ha a nagy titok előlünk midig kitér,
és ujjaink közt átpereg a végtelen.
Nem tudhatják, mit rejt az én galaxisom,
mely titkokat őriz öregedő testem,
milyen nagy szenvedés, kín és mély fájdalom
jár át egy árva és csók-nélküli esten.

Nem érthetik ők, milyen szép a szerelem,.
hogy simogat a fű, selymesen, puhán,
s mennyit segíthet a megfáradt emberen
örömtől roskadó vasárnap délután.
Hogy nem veszem már az életet komolyan,
ábránd, illúzió elérni a nagy célt,
elsodor magával majd az időfolyam,
hiába kovácsoltam magamból acélt.

Meddig tarthat e séta, még hány óráig,
és feltárul e egyszer a végső titok,
volt ősrobbanás, lesz e újból egy másik,
születnek e okos, szépséges csillagok.
De ők felöltik a homály lenge fátylát,
ne érintse őket az ember és az ész,
amin a halandó lény már nem nézhet át,
ne lássa őket a hajnal, bármily merész.