Egy távoli csillagrendszerben történt az, amit most elmesélek nektek.
     Az univerzum egy távoli világában született egy kislány, aki az ottani csillagok gyermeke volt. Mindig is szerette a körülötte lévő világot. Nagyon vigyáztak rá, hisz az egyetlen gyermekük volt. Ott a fák beszéltek egymással, és a patakok csobogása is olyan volt, mint egy szívdobbanás. A hegyek szivárványból voltak, és az égbolt csupa ezüstös fénysugár. Különleges állatvilága volt, és minden állatnak volt szárnya. A sárkányoktól kezdve a lovakig.
     Történt egyszer, hogy a kislány, akit Tündének hívtak, messzebbre ment, mint ahogy azt szülei megengedték. Nem is gondolta, milyen világ van azon túl. Csak ment, mert szépnek találta. Útközben találkozott egy hatalmas óriással, akitől ő nagyon nem ijedt meg. Ezen az óriás csodálkozott is, meg is kérdezte tőle:
     - Te nem félsz tőlem?
     - Miért félnék? - válaszolta a kislány, hasonló vagy, mint én, csak nagyobb.
     - Tudod tőlem sokan félnek és nem mernek erre erre jönni sem. Te vagy az első, aki erre tévedt. Túl sok mende-monda járja mindenhol, és ezért távol maradnak ezen részéről ennek a csillagrendszernek.
     - Van családod? - kérdezte a kislány.
     - Igen van, sokan vagyunk. Meg akarod ismerni őket?
     A kislány mosolygott.
     - De jó lenne!
     Az óriás felemelte a kislányt, és a nyakába ültette.
     - Így neked talán biztonságosabb, amúgyis vihar közeleg. Biztos aggódnak érted. De elviszlek egy biztonságos helyre, ahol megismerheted a családomat is, és a vihar elől is védve leszel.
     A kislány ragyogni kezdett, és világított, hisz olyan sötét lett, hogy nem lehetett látni szinte semmit. Az óriás nagyon meglepődött azon, amit a kislány csinált, és furcsa melegség járta át. Ilyet még sohasem érzett azelőtt. Lassan odaértek egy hatalmas tölgyhöz, ami egy kaput nyitott nekik, és feltárult egy teljesen más világ. Kikerekedett a szeme a kislánynak. Úgy csillogtak szemei, mint a csillagoknak. Az óriások körbevették, és jól megnézték maguknak, hisz ők sem láttak még magukon kívül senki mást. Adtak neki enni, inni, és közben tábortüzet gyújtottak, meséltek neki világukról, míg a vihar tombolt odakint.
Egyszer csak megszólalt a kislány: 
     - Csodálatos lények vagytok, kár, hogy kevesen ismernek benneteket.
     És adott egy ölelést annak az óriásnak, aki odavitte, és attól az öleléstől a vihar is elcsendesedett. Miután újra békés volt odakint, még körbevezették birodalmukon, ami hasonló volt, mint az övék, de az ég türkizkék volt, és az ő birodalmukban állatok helyett tündérek és manók is éltek még. Egy olyan világba csöppent, ami teljesen elvarázsolta. A tündérek épp pihentek a virágok szirmain. A manók pedig a fákat szeretgették, és a fák ágaikkal simogatták őket.
     - De jó itt! - szólalt meg a kislány, és odament az egyik fához és megsimogatta. A fa pedig hirtelen virágozni kezdett.
     Hosszú csend következett. Hisz olyan illat áradt, amit még senki nem érzett. A kislány szemei a csodálattól könnyesek lettek.
     - Most már haza kéne indulnod, biztos aggódnak érted, szólalt meg az az óriás, akivel először találkozott.
     - Alighogy a világuk határáig értek, már a szülei fogadták őket. Nem épp mosolyogva. Felfegyverkezve épp indultak volna arrafele. Hisz ki tudja, mi van határaikon túl. Gondolták.
     - Apa! Anya! Nehogy bántsátok őket! Szívük hatalmasabb, mint gondolnátok! Egyáltalán nem félelmetesek. Vigyáztak rám! Úgy, mintha hozzájuk tartoznék! Megmutatták a világukat, amit mi eddig nem láthattunk.
     - De... - szólt az Apja. Ők az óriások! Ők mások. Sok mindent hallani róluk!
     A kislány csillogó szemekkel nézett az apjára.
     - De azok a mende-mondák nem igazak! Különben nem kísértek volna vissza! Nem óvtak volna a vihartól sem! Hatalmas szívük van! Miért lennének ők mások, ha szívükben jóság van, és szeretet. Mi lehetne ennél nagyobb ajándék az életben? Mint hogy szeretni tudunk. Nem erre tanítottál? Hogy annál, mint ami a szívben rejtezik, nagyobb hatalom nincsen?
     Az apja elhallgatott, és kibővítette birodalmát, és így ők is megismerhettek egy új világot. Azóta az óriások hatalmas szívének híre ment, és a félelem helyett a szeretet áradt feléjük. Azóta már világukat nem rejtik el. Mert nincs rá szükség.

TM