A sötét éjszaka leple alatt, ahol a hold sarlója ezüstös fénnyel hasítja át a bársonyos égboltot, állt ő, egy csodás nő. Ruhája, akár a hajnali köd, lágyan omlik köréje, míg tekintete az ég tündöklésére szegeződik. Nem a föld termését gyűjti ma este, hanem kezében fonott kosárral a csillagszüret idejének angyala ő. Minden mozdulata kegyelem, ahogy a földre hullott, pislákoló égi magvakat, az álmok gyémántporát szedegeti fel. A kerti oszlopok némán állnak mellette, míg a fénylő csillagok ezernyi reménysugárként terülnek szét lábai előtt.
   A kosár lassan megtelik a leszüretelt csodákkal, minden egyes csillag egy letűnt vágy, egy megtartott emlék. Ahogy lehajol, a világ zajai elcsendesednek, csak a kozmikus suttogás és a ragyogás halk nesze hallatszik. Ezek a fénypontok nem pusztán fények, ők a lélek rejtett üzenetei, a sors apró, égi ígéretei, melyeket hajnal előtt gondosan, szívébe zárva visz tovább. A nő az éjszaka kertésze, aki a reményt gyűjti, hogy elvethesse azt a holnap ébredő világában.

TM