Történelem régész, kutató és minden, ami ebbe belefér! Boldog volt, kimondhatatlanul boldog!
- Ezt meg kell ünnepelni! Ó Brad ha megtudja! Brad. A neve különös módon csengett számára. Most, hogy úgymond „szabad” lett, még különösebb érzés volt. Nem sokára találkozik vele, hiszen együtt fognak ebédelni! Jelenleg, semmi mást nem akart jobban, csak hogy elmondhassa a fiúnak ezt az örömhírt, és végre nyugodtan együtt lehessenek. Most érezte mennyire fontos  számára Brad.  Alig várta, hogy odaérjen a találkahelyre. Igazából fel sem tudta fogni ezt a hírtelen jött szabadságot.
     Az étterem zsúfolásig megtelt. Nem is kaptak volna szabad asztalt, ha Brad előre le nem foglalja. Rózsa, mosolyogva, repeső szívvel, lépett be az ajtón és odasietett a vidáman integető fiúhoz.
-Ó, Brad! Sikerült!
Boldogan ugrott a fiú nyakába, aki átölelve, hirtelen szájon csókolta. A lány meglepődve nézett a fiúra, majd, ő is viszonozta a csókot. Csak néztek egymás szemébe, és Brad, boldog elégedettséggel tartotta karjaiban a lányt. Végre! Megtört a jég! – gondolta. Rózsa is érezte, hogy most már összetartoznak! Brad forró ajkai még órák múltán is megbizseregtették a lányt. A fiú kimondhatatlan elégedettséget érzett. Boldog volt! Rózsa az övé! Gyermekkori szerelmük beérik végre. Ettől a naptól kezdve, elkezdhetik építeni a jövőjüket! A szíve hálás volt „Valakinek”. Lopva az égre pillantott, majd a lányon állt meg a tekintete.  Kicsit elmerenget, a pillanat varázsa magával ragadta. Sorsuk hasonlósága, a szülők hiánya, a családi biztonság hiánya, szinte összeragasztotta őket. Mindketten tudták mit akarnak az élettől, és ehhez meg is volt minden akaraterő mindkettőjükben. Tovább léptek azon az úton, amit hittek most már, hogy ez az ő útjuk. Kitartásuknak meg lett az eredménye.
     Viszont, a délután hamar elszállt. Sokat beszélgettek, nevetgéltek úgy, mint eddig még soha. Egymás szavába vágva ecsetelték lelkes mondanivalójukat. Ezután, együtt mentek a birtokra és elkezdték megtervezni az elkövetkezendő hónapokat.
Hirtelen minden megoldódni látszott,  igen sok feladat várt rájuk. Az utazás előtt, még megtartják az esküvőt, és a nászút?...hát azt útközben fogják megejteni.  Reményt keltő gondolatok voltak ezek. Remélték, és bíztak, hogy mielőbb mehetnek!
     Amikor hazaértek nem is mentek, szinte repültek az idős házaspárhoz. Úgy rohantak be a házba, hogy a kis öregek, Áron és Sara, nem tudták mi történhetett velük. Amint megtudták mindkét jó hírt, könnyeiket hullatták örömükben! Az ő kis Rózsájuk!
-A mi kis „Csipke” Rózsánk! Férjhez megy!
Titokban remélték, hogy talán a diploma megszerzése készteti a lányt erre az elhatározásra, és boldogok voltak, hogy tényleg jól gondolták.
- Szegény szülei, Elen és Richard. Ha megérhették volna! –sóhajtott fel mindkettő, de ezt már csak igen halkan mondták, nehogy a lány meghallja. Nem bizonygatták az ellentettjét annak, amiben a lány hitt. Hagyták a szerintük lehetetlen, reménységben.
     Lassan eltelt a nyár, és a fiatalok nem tudtak betelni a hirtelen jött változással az életükben. Nagyon izgalmasnak ígérkeztek az elkövetkezendő hónapok. A nagy utazás, amire mindketten nagyon vártak és készültek, az bizony, közeledett.
Hamarosan, talán ősz elején megtartják az esküvőt, és a boldogságukat a reményteljes várakozás töltötte be. Időnként csak nézték egymást és igazából nem is akarták elhinni, hogy ez a valóság.
Brad, szorosan átölelte Rózsát. Az ő Rózsáját. Gyermekkora óta várta ezeket a meghitt pillanatokat. Alig várta, hogy teljesen az övének tudhassa szerelmét. Rózsa, szégyenlősen, kipirult arccal viszonozta az ölelést. A forróság, ami majd szétvetette őket, kis távolságra késztette a lányt.
-Ó Brad! El sem hiszem, hogy ez igaz és összeházasodunk! Ez olyan csodálatos!
-Igen drágám! - szólt a fiú. - Még pár hét és nem hagylak magadra sohasem! Meg akarlak védeni! Azt akarom, hogy tudjam, biztonságban vagy! Régóta vágyom erre! Nagyon rég!
Mindketten vidáman kacagtak és biztatták egymást.  - Várj még kicsit!

folyt. köv.