Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Csipke Rózsa/10.

szeda2
szeda2 képe

A tavasz, hamar eljött. Az expedíció készen állt az indulásra. Már, szinte minden csomag a hajón volt, csak Brad hiányzott. Elszaladt még az irodába pár ottfelejtett holmiért. Áron és Sara a kikötő partján álltak, várva az indulást. Szemeiket könny fátyolozta, amint Rózsára néztek. A lány tétován állt, és remélte, hogy nem sírja el magát. Egyik lábáról a másikra állt. Kezeit összekulcsolta maga előtt és zavartan pislogott. Szeretett volna minél előbb túl lenni a búcsúzkodáson.
- Drága kislányom! –szólt Sara. Nagyon fogsz hiányozni! De, most már csak abban reménykedem, hogy mielőbb megtalálod a szüleidet és magadhoz ölelheted őket! Remélem, megérhetjük mi is a viszontlátást! Annyi év telt el, és most remény nyílik arra, hogy találkozhass velük. Most szükségük van rád!
- Ó, Sara!  Igen! Köszönöm, hogy szüleim voltatok ennyi éven át! Kedves Áron! Olyan boldog vagyok! Alig várom, hogy láthassam őket! Mindent köszönök!
- Isten áldjon és vigyázzon az utatokra! –szólt Áron. A lány, összeölelte a két karjával őket és elfordult, hogy a könnyeit ne lássák! Sietős léptekkel indult meg a mólón. Onnan, még visszaszaladva, Áron gondjaira bízta újra, meg újra Favoritot, hogy külön gondja legyen rá! Az öreg megértően bólogatott és biztosította a lányt, úgy, mint eddig, de most még jobban fog rá vigyázni!  
- Ez a lány! – szólt az öreg. Szinte repül, de azért nem feledkezik meg a barátjáról sem! Rózsa, mintha a lánya lenne. Ezek az érzések, apai érzései voltak felé. Hiszen ők nevelték, amikor a szülők nem voltak itthon. Unokáik nem voltak, a gyermekeik távol élnek, alig látják őket. A családjuk már régen Richard, Elen…és Rózsa volt.
     Brad hamar érkezett. Kezet fogott a két öreggel, megölelte őket, és máris utolérte a lányt. 
- Minden készen áll az indulásra! –szólt.  A lány némán ment, Brad, tapintatosan hagyta, hogy gondolatai magányában lehessen. A mólón felsétálva, a hajó korlátjánál állva, csak nézték a két kis öreget.
- Ők gondoskodtak rólam gyerekkorom óta, a szüleim helyett! Nagyon szeretem őket! – szólt Rózsa, meleg hangon. Mit is kezdtem volna nélkülük! Amikor a szüleim elmentek, még elég sokan voltak a birtokon. Igazi gazdálkodó birtok volt a miénk. Ha emlékszel még rá…
- Persze, emlékszem pár dologra. - szólt Brad.
- Idővel, ahogy a pénzünk is kevesebb lett, - folytatta-, apáék felől nem volt semmi hír, sokan úgy gondolták már nem is jönnek vissza, lemondtak róluk. Ma meg, csodálatos a gondolat is, hogy van reményünk, most már valóságos remény, hogy 2 évvel ezelőtt, még élve látták őket! Ez fantasztikus!
- Igen drágám!- szólt Brad, a reményt nem szabad elveszíteni! Ezen túl még inkább bízunk! Gondolj arra, mennyire várhatják ők a viszontlátást! Most már sínen vagyunk! Illetve, vízen…!
     A horgonyt felszedték, a hajó, lassan elindult. A távolodó partot nézték. Azt a két embert, akik még mindig, hosszú időn keresztül, szoborként álltak a parton. Integettek egymásnak, de ők nem mozdultak egy lépést sem. Egészen addig, amíg a hajónak már csak az emléke volt ott. A két öreg, kézen fogva állt. Lassan eszméltek fel és elindultak a dzsiphez, ami eddig Rózsát szolgálta.
 - Nagyon fog hiányozni! –sóhajtott Sara.
- Nekem is – szólt Áron, de a barátom Richard és felesége talán még hazatérhetnek! Az lesz azután a nagy öröm!
 - Ó, igen! A kedves Elen! Nagyon szerettem mindkettőjüket! –szólt Sara.  Remélem, viszont látjuk őket! Szeretném még megérni a hazajövetelüket!
- Miket beszélsz! – szólt Áron. Persze, hogy megérjük! Ha élnek, akkor pár hónap múlva hazajönnek, és mi addigra felkészítjük a birtokot, hogy olyan szép legyen, mint az ő idejükben! Rózsa is ezt szeretné!
     Ettől teljesen felvillanyozódtak, és elindultak  boldog reménységben az otthonuk felé. Mindketten, a kikutathatatlan jövőre gondoltak és egyetértésben, halk imát suttogtak értük, reménykedő tekintetükkel az ég felé pillantva.

Folyt.köv.

Rovatok: 
Irodalom