- Ő, apa! – kiáltott a fiatalasszony.
 - Rózsa, ne menj!  –kiáltotta Brad, de őt nem érdekelte semmi, csak futott!
- Apa! –kiáltotta. Apa! A férfi megtorpant, mintha elbizonytalanodott volna, majd megállt. Kezét a szemei fölé emelte, úgy fürkészte a parton lévő jelenetet. Úgy érezte, szemei talán kápráznak. Amit látott, és amit hallott, azok nem egyeztek. Egy fiatal nő rohan felé és kiabál. De, kinek és mit kiabál?
- Apa? Lehetséges? Csak állt, és várta mi lesz. Rózsa, futva közeledett felé. Arcát elborították a könnyek. Már nem is látott, csak kiabált.
- Apa! Ekkor, egy tétova lépést tett a férfi, amikor a lány a közelébe ért. Megálltak és egymást szemlélték.  Ekkor a férfi, térdre rogyott, és hangosan felzokogott.
-Ó, Rózsa?
 A lány odaért és most már teljesen bizonyos volt benne, hogy az apját látja maga előtt. Átölelve, elé térdelt édesapjának. Csak néztek egymásra. Nem tudták felfogni az egészet és alig tudták elhinni, befogadni a látványt.
- Rózsa! Kislányom! Te vagy az? Alig ismerek rád, hiszen felnőtt nő lettél!  Hát, eljöttél, megkaptad a hírt? Csak ölelték és nézték egymást. A könnyeiktől, szinte szólni sem tudtak.
- Apa, itt vagyok! Nézte az apját. Sokat változott ez alatt a sok év alatt. Szemei alatt mély barázdák húzódtak, riadt, aggódó lett a tekintete. A szakáll sokat öregített rajta, haját ősz szálak tarkították. A régen finom kezei, érdesek, ráncosak lettek. Ruhája kopott, lábán elnyűtt cipő volt. Megfogta apja kezét. Azt a kezet, amit már kislány kora óta nem foghatott. Arcához húzta és gyöngéden megpuszilta. A férfi szótlanul magához ölelte
- Ó apa! - de, rég nem mondhattam ezt a szót!
-  Milyen régen vártam erre a pillanatra! – szólt Richard. Most, hogy eljött, szinte azt sem tudom, mit kezdjen vele! Öröme határtalan volt, de mégis, szinte letaglózta, hogy megkapta azt, amiért annyit imádkozott! Majd a férfi, mint aki feleszmél, elfúló hangon mondta,
- Ó, kislányom anyád!
- Mi van anyával?- kérdezte a lány. Teljesen megrémült az apja hangjától. Csak nem lett komolyabb baja anyának?
- Elen… közben könnyeit nyeldeste az idős férfi.
- Gyere, megmutatom.
     Megfogta a lány kezét és sietősen vezetni kezdte, majd a távolba mutogatott. Akárcsak az álomban...eszmélt rá a lány. Rózsa, Bradre nézett.
 - Apa! Bemutatom neked a férjemet, Bradet! A férfi rátekintett.
- A férjed? Ismerősnek tűnt neki Brad.
 - Találkoztunk már? –kérdezte.
- Igen, Richard. Már találkoztunk. Talán, te az a Brad vagy, aki nálunk járt sok-sok évvel ezelőtt, amikor még gyermekek voltatok? Ismerősnek tűnik az arcod. Pedig milyen régen volt, és mennyi minden történt az óta velünk!
-  Igen Richard. –szólt Brad.
- Örülök neked, nektek! Köszönöm, hogy itt vagytok! Boldogan megölelte! Már azt hittem soha nem fogok találkozni a lányommal, és benned pedig egy régi ismerősként, a férjével találkozom. Felfoghatatlan! Ekkor, meglátta öreg barátját a háttérben.
- Felix? Barátom! El sem tudom hinni, hogy meg találtatok!  Azt hittem, nem érem meg ezt a napot! –sóhajtott. Szorosan megölelték egymást, és szólni alig tudtak mindketten a meghatottságtól.
- Emil… mondta a lány. A kedves Emil megkeresett minket és mindent elmesélt.
- Gyertek- szólt Richard, és elindultak egy távoli pont felé.
Közben a legénység ellepte a partot, sorba partra szállt mindenki, és elkezdték felfedezni a környéket. Gyönyörű helyen jártak. Festői táj tárult eléjük. Egy igazi „lakatlan” sziget.
A távolban, kissé eldugva Richard, egy házszerű építményhez vezette őket, és közben folyamatosan beszélt.
- Nem is tudjátok, mit jelent nekem, hogy végre van kihez beszélnem, ne értsétek félre, a mamához is beszéltem, de végre választ is kapok! Csodálatos! Közben, beszámolt kalandos útjukról.

Folyt.köv.